Komoly, szép, és embert próbáló feladatnak találom a bemutatkozást, mert a tapasztalatom az, hogy szavak által többnyire csupán címkéket lehet közölni. De az első benyomás kedvéért most igyekszem egy bokrétányi információt átadni magamról, valamint az eddig bejárt Út ívéről.

Bemutatkozás címszavakban

A kezdeti időkben autodidaktaként kísérleteztem agykontrollal és autogén tréninggel, illetőleg egyfajta ösztönös jógát alkalmaztam. (Utóbbit nyilván azért, mert a szakrális gyökereim vélhetően a világ keleti fertályához kapcsolódnak.) Később elkezdtem a meditáció rendszeres gyakorlását. 1995-ben - nem minden mellékhatástól mentesen - tapasztaltam a kundalini emelkedését, és ezzel együtt érkezett a késztetés, hogy egy rövid látogatást tegyek az energetikai munka háza táján. A csikung volt a belépő, amelyet reiki beavatás és gyakorlás követett.  

A keresés egyik nagyon fontos mérföldkövének tekintem találkozásomat Dr. Szász Ilmával, kinek integrált létszemlélete módfelett megérintett, és akit az első komoly mentoromnak tekintek. Szintúgy meghatározó állomás volt életemben a Szant Mat [más néven Szúrat Sabd jóga], egy indiai eredetű ösvény. Nagyon sokat köszönhetek Sirio Carrapa Mesternek, és a ribollai ásram felemelő légkörének. Alkalmam nyílt arra, hogy teljes mélységében megtapasztaljam a szakrális dalok és mantrák átütő erejét. Ugyancsak itt élhettem át életemben először a spirituális erőátadás [saktipáta, darsana] példátlan csodáját. Talán itt fogtam fel annak a mondásnak az abszolút igazságát is, miszerint:

„A szellemiség olyan, mint egy ragályos betegség. Nem lehet előidézni, csupán el lehet kapni a fertőzést egy olyan személytől, aki már vírusgazdának számít.”   

Ebben a folyamatban szintúgy javamra szolgált Braco, a páratlan képességű horvát spirituális közvetítő is, akinek találkozóit sok-sok éve látogatom kitartóan. Ugyancsak fontos állomásnak tekinthető a Loyolai Szent Ignác Házában tett látogatás, ahová kilenc év kivárás után sikerült eljutnom. Röviden azt mondhatom, hogy kivételes lehetőséget jelent a Szellemi Gyógyítók társaságában lenni. Egészen különös, és nem várt módon, viszonylag későn lépett be az életembe a vadzsrajána buddhizmus. Az eddig látott tanítók közül Khenpo Tashi Rinpocse tette rám a legnagyobb hatást. Nem hagyhatom szó nélkül azt sem, hogy milyen finoman és fokozatosan lopta be magát a szívembe Ramana Maharsi, akinek időtlen lénye oly sok ember ébredési törekvését segítette már elő.

Az utóbbi években erős igény él bennem a teljes egyensúlyhoz vezető út kikövezésére. Ha összegezni szeretném az eddigieket, akkor a következőképpen kellene fogalmaznom:


„Az őskor útját birtokolva s a jelenkort általa megragadva, rálátni mindennek eredetére:
ez az út vezető-füzére.”  

(Lao-ce)

A fentebbi alapelvet igyekszem megvalósítani a Létezés Öröme Központban is.

„Hitvallás”

Óhatatlanul eszembe jutnak Germanus Gyula professzornak, az iszlám kultúra és a közel-keleti nyelvek szakértőjének szavai:

„Sok mindent le kellett tennem az elsajátított tudásból, hogy a belső tapasztalat által vegyem fel újra, a szenvedés tüze által megnemesítve, mint a nyers érc, amely a hirtelen nagy hideg hatására változik rugalmas acéllá.”

Bár egy bizonyos mennyiségű intellektuális alapismeret szükséges, nem érdemes ezt túlzásba vinni. Jusson eszünkbe, hogy a történelmi buddhának tized annyi sem jutott, mint a mai igazságkeresőknek. A kozmológiai olvasmányok, és teológiai fejtegetések nem juttatnak el a felébredéshez. Ha ez lehetséges volna, akkor a világ vezető egyetemeinek bölcsészkarán már megvilágosodott lények sokasága ülne. Nekem is folyton emlékeztetnem kell magamat erre a nyilvánvaló igazságra. Lényegesnek tartom azt is, hogy elmélet és gyakorlat kéz a kézben járjanak, hiszen a valódi spiritualitás az elsajátított tudás alkalmazását jelenti, kinek-kinek egyéni képességei szerint. Az előkészület elengedhetetlen, hiszen a személyes erőfeszítés és áldozathozatal révén nyittatnak meg a kegyelem zsilipjei. Nem gondolhatjuk komolyan, hogy pusztán formális szavak által, egy ingatag, csapongó, kétségekkel terhelt elme talajáról elrugaszkodva rögvest felröppenünk azokba a szellemi magaslatokba, amelyek eléréséért az emberi történelem szellemi kiválóságai grandiózus áldozatokat hoztak. Az, hogy mit ismerhetünk meg, attól függ, hogy kik vagyunk, hogy hol tartunk éppen bölcsességben, fogékonyságban, intuitív lényeglátásban. 

Rendszerint nem esik nehezünkre elfogadni a tényt, hogy a szakmai előmenetel évekig tartó tanulás, gyakorlás és tapasztalás révén érhető el. Ahhoz is egyfajta higgadtság szükségeltetik, hogy megvárjuk a kibontakozást. Az meg már egyéni habitus függvénye, hogy kinek mekkora kihívást jelent türelemmel viseltetni a rügyfakadásig. Miért lenne ez másképp a spirituális életben? Az érlelődés legtöbbünknél egy hosszú vándorút, a valódi bölcselet távoli bérceinek eléréséhez pedig sok hegyet kell megmásznunk. Bár nem mindig könnyű tudomásul venni, de az előrehaladás sebessége és intenzitása teljesen egyedi. Abszolút mértékben a személyes háttértől függ. Francis Lucille egy csodálatos hasonlattal világítja meg ezt.

„A spirituális útkeresés hasonló egy égési folyamathoz. A tűz akkor alszik ki, amikor az éghető anyag teljes mértékben elégett. Az égési folyamatot nem siettetheted, a maga ritmusában történik. Van, akinek kevesebb, és van, akinek több tűzifája van. Az útkeresés lezárása és Önvalód felismerése természetes módon zajlik, mindenkinél más-más ütemben. Vannak olyan emberek, akik tűzifája szinte azonnal ellobban és hamar felébrednek, nem szenvednek sokat; vannak viszont olyan emberek, akiknek rengeteg fájuk van, és azok csak hosszú kínok között égnek el. Mihelyt azonban a tüzet tápláló üzemanyag elfogy, a tűz magától csendesedik el és lesz parázzsá, majd hamuvá. A keresésre irányuló törekvés megszűnik, az ego elég a tisztítótűzben és felragyog az Önvaló. De újra elmondom: ez a folyamat egyénfüggő. Nem lassítható/gyorsítható - Isteni Rendben és ütemben történik.”

Ezen túlmenően rendelkeznünk kell egyfajta minőségi mércével, ha már a Lét végső nagy kérdéseire igyekszünk választ találni. A mögöttem álló több mint negyedszázad felismerései alapján teljes mértékben osztom azon mesterek álláspontját, akik szerint: „Az Élet Könyvének mai kiadását kell olvasnunk.” Ráadásul azt is értő szemmel. Mégpedig azért, mert erényei mellett a Metafizikai Tradíciónak is léteznek jócskán buktatói. Az ősi hagyományok tárháza kétségkívül hatalmas kincsesbánya, de a jelenünk megköveteli az interpretáció korszerűségét. Egy szellemi eszköztár alkalmazhatósága a személyes karakteren és tudatszinten túl, a kollektív elme kondicionáltságán is múlik. Ebből fakadóan bizonyos filozófiai iskolák szimbólumrendszere és gyakorlatai csak az adott történelmi korban, vagy kultúrkörben érvényesek. De legalábbis az adaptáció jelentős nehézségekbe ütközik. Vagyis a tanításnak ahhoz a történelmi időszelethez kellene igazodnia, amelyben megjelenik. Ahogyan Krishnaprem is utal erre a Bhagavad-gítához írt kommentárjában:

„Azok a valóságok ugyanazok, mint ezer éve voltak, és a Gíta szövegeit olyan szavakkal kell interpretálni, melyek azokra itt és most utalnak, és nem olyanokkal lehetséges csupán, melyekkel a középkori Indiában tették, vagy olyanokkal, melyekkel a könyv eredetileg íródott. Erről másként gondolkodni annyi, mint összetéveszteni a szavakat a valósággal.”

Az elmondottakból következik az is, hogy veszélyes lehet teljes mértékben és végérvényesen azonosulni bármiféle rendszerrel. Főképpen, ha annak formai merevsége az Élő Igazság útjában áll. Vagyis azt kell elérnünk, hogy a múlt tanítson, ne pedig leigázzon és megkötözzön. Ebben a témában a hozzáállásom nagyon is hasonlatos az általam igen tisztelt Paul Bruntonéhoz.

„Azokkal a nyugatiakkal szemben, akik megpróbálnak hinduvá válni, s vakon ragaszkodnak babonás hitekhez, sokkal inkább hinduellenes vagyok, mint a legtöbb elfogult szkeptikus. Ám a néhány ősi indiai szövegben található csodálatos  igazságokat illetően sokkal inkább hindu vagyok, mint a szvámik követői.”

A Mester szakértelme épp abban állna, hogy megszabadítson minket a tárgyaktól, vagy személyektől való függőségtől. Mégpedig azáltal, hogy a felé irányuló mérhetetlen imádatot és odaadást megfordítja, és visszatereli a Forrásba. (Nevezzük ezt Önvalónak, Isteni Énnek, Jelenlétnek, vagy bárhogy máshogy.) Kétségtelen ugyan, hogy kristálytiszta formájában a guru-jóga, vagyis a mester iránti áhítat és odaadás útja egy rendkívül hatékony technika. A kérdés csupán az, hogy számunkra működőképes lehet-e. Nem túl szerencsés lépés összetéveszteni a guru koncepciót a pozitív szülői minta iránti pszichológiai igénnyel. 

Arról nem is szólva, hogy a mesterek többségénél a magas spirituális nívó nem feltétlenül áll arányban az erkölcsi érettséggel. Vagy csupán a személyiség nem kellőképpen komplex a mai kor követelményeinek való megfeleléshez. Sok esetben egy komoly tudati átalakuláson átesett ember képes egy tradíció vonaltartójaként, egy hiteles hagyomány közvetítőjeként működni, ez azonban még nem jelenti azt, hogy minden szempontból alkalmas lenne arra, hogy egy adott kulturális közeghez és társadalmi modellhez alkalmas öntőformába rendezze a tanítást. Más szavakkal - és ezt főképpen Ken Wilber integrál szemléletét ismerőknek mondom - a posztmodernitás előszobájában állva eléggé nehézkes művelet egy tekintélyelvű, hierarchikus rendszerhez igazodni.