„Az őskor útját birtokolva s a jelenkort általa megragadva, rálátni mindennek eredetére:
ez az út vezető-füzére.”
Komoly, szép, és embert próbáló feladatnak találom a bemutatkozást, mert a tapasztalatom az, hogy szavak által többnyire csupán címkéket lehet közölni. De az első benyomás kedvéért most igyekszem egy bokrétányi információt átadni magamról, valamint az Útkeresés ívéről.
A kezdeti időkben autodidaktaként kísérleteztem agykontrollal és autogén tréninggel, illetőleg egyfajta ösztönös jógát alkalmaztam. Utóbbit nyilván azért, mert a szakrális gyökereim vélhetően a világ keleti fertályához kapcsolódnak. (Valahogy úgy, mint Elisabeth Haich esetében, aki beszámol erről a Beavatás c. könyvében.) Később elkezdtem a meditáció rendszeres gyakorlását. 1995-ben - nem minden mellékhatástól mentesen - tapasztaltam a kundalini emelkedését, és ezzel együtt érkezett a késztetés, hogy egy rövid látogatást tegyek az energetikai munka háza táján. A csikung volt a belépő, amelyet reiki beavatás és gyakorlás követett.
A keresés egyik nagyon fontos mérföldkövének tekintem találkozásomat Dr. Szász Ilmával, kinek integrált létszemlélete módfelett megérintett, és akit az első komoly mentoromnak tekintek. Szintúgy meghatározó állomás volt életemben a Szant Mat [más néven Szúrat Sabd jóga], egy indiai eredetű ösvény. Nagyon sokat köszönhetek Sirio Carrapa mesternek, és a ribollai asram felemelő légkörének. Alkalmam nyílt arra, hogy teljes mélységében megtapasztaljam a szakrális dalok és mantrák átütő erejét. Ugyancsak itt élhettem át a spirituális erőátadás [saktipáta, darsana] példátlan csodáját. Talán itt fogtam fel életemben először annak a mondásnak az abszolút igazságát is, miszerint:
„A szellemiség olyan, mint egy ragályos betegség. Nem lehet előidézni, csupán el lehet kapni a fertőzést egy olyan személytől, aki már vírusgazdának számít.”
Ebben a folyamatban további segítségemre szolgált Braco, a páratlan képességű horvát spirituális közvetítő is, akinek találkozóit sok-sok éve látogatom kitartóan. Szintúgy fontos állomásnak tekinthető a Loyolai Szent Ignác Házában (akkor még Joao de Deusnál) tett látogatás, ahová kilenc év kivárás után sikerült eljutnom. Röviden azt mondhatom, hogy kivételes lehetőséget jelent a Szellemi Gyógyítók társaságában lenni. Egészen különös, és nem várt módon, viszonylag későn lépett be az életembe a vadzsrajána buddhizmus. Az eddig látott tanítók közül Khenpo Tashi Rinpocse tette rám a legnagyobb hatást.
Az utóbbi években erős törekvés él bennem a teljes egyensúlyhoz vezető út kikövezésére. Ha összegezni szeretném az eddig megtett utat, akkor a következőképpen kellene fogalmaznom:
Kereső szakasz (7 év): Agykontroll, TM, Reiki, Csikung, Asztrológia, Átfogó Szellemiség kultúrtörténeti és önismereti kurzus (Szász Ilma)
Elkötelezett gyakorló fázis (12 év): Szúrat-sabd jóga (meditációs elvonulások 2003-tól 2009-ig folyamatosan Magyarországon és Olaszországban)
Szelektív, átértékelő, újrakezdő (7 év): Braco utak, sorslevélhez kapcsolódó karmatisztító gyakorlatok, nem formális mantra beavatás, brazil Fényentitások (távműtétek, és meditáció személyes kristállyal) csoportfoglalkozások, 1 könyv és sok cikk
Integratív: Erről bővebben a MANERGIA, és a Meditáció c. menüpontban.
Ezen a ponton óhatatlanul eszembe jutnak Germanus Gyula professzornak, az iszlám kultúra és a közel-keleti nyelvek szakértőjének szavai:
„Sok mindent le kellett tennem az elsajátított tudásból, hogy a belső tapasztalat által vegyem fel újra, a szenvedés tüze által megnemesítve, mint a nyers érc, amely a hirtelen nagy hideg hatására változik rugalmas acéllá.”
Lényegesnek tartom azt is, hogy elmélet és gyakorlat kéz a kézben járjanak, hiszen a valódi spiritualitás az elsajátított tudás alkalmazását jelenti, kinek-kinek egyéni képességei szerint. Az előkészület elengedhetetlen, hiszen a személyes erőfeszítés és áldozathozatal révén nyittatnak meg a kegyelem zsilipjei. Ezen túlmenően rendelkeznünk kell egyfajta minőségi mércével, ha már a Lét végső nagy kérdéseire igyekszünk választ találni. Az is nyilvánvaló, hogy szükséges időt hagynunk az érlelődésre annak érdekében, hogy később ténylegesen valami értékes dolgot tudjunk közvetíteni. Továbbá érdemes azzal is tisztában lenni - még ha ideiglenesen jelzőtáblák lehetünk is mások számára -, hogy ezen az úton sokan járnak előttünk.
Bár nem mindig könnyű tudomásul venni, de az ösvényen való haladás sebessége és intenzitása teljesen egyedi. Abszolút mértékben függ a személyes háttértől. Francis Lucille egy csodálatos hasonlattal világítja meg ezt.
„A spirituális útkeresés hasonló egy égési folyamathoz. A tűz akkor alszik ki, amikor az éghető anyag teljes mértékben elégett. Az égési folyamatot nem siettetheted, a maga ritmusában történik. Van, akinek kevesebb, és van, akinek több tűzifája van. Az útkeresés lezárása és Önvalód felismerése természetes módon zajlik, mindenkinél más-más ütemben. Vannak olyan emberek, akik tűzifája szinte azonnal ellobban és hamar felébrednek, nem szenvednek sokat; vannak viszont olyan emberek, akiknek rengeteg fájuk van, és azok csak hosszú kínok között égnek el. Mihelyt azonban a tüzet tápláló üzemanyag elfogy, a tűz magától csendesedik el és lesz parázzsá, majd hamuvá. A keresésre irányuló törekvés megszűnik, az ego elég a tisztítótűzben és felragyog az Önvaló. De újra elmondom: ez a folyamat egyénfüggő. Nem lassítható/gyorsítható - Isteni Rendben és ütemben történik.”
A mögöttem álló több mint negyed század felismerései alapján teljes mértékben osztom azon mesterek álláspontját, akik szerint: „Az Élet Könyvének mai kiadását kell olvasnunk.” Ráadásul azt is értő szemmel. Mégpedig azért, mert erényei mellett a Metafizikai Tradíciónak is léteznek jócskán buktatói. Az ősi hagyományok tárháza kétségkívül hatalmas kincsesbánya, de a jelenünk megköveteli a spirituális eszköztár és az interpretáció korszerűségét. Egy szellemi eszköztár alkalmazhatósága a személyes karakteren és tudatszinten túl, a kollektív elme kondicionáltságán is múlik. Ebből fakadóan bizonyos filozófiai iskolák szimbólumrendszere és gyakorlatai csak az adott történelmi korban, vagy kultúrkörben érvényesek. De legalábbis az adaptáció jelentős nehézségekbe ütközik. Vagyis a korszerűség érdekében a tanításnak ahhoz a történelmi időszelethez kellene igazodnia, amelyben megjelenik. Ahogyan Krishnaprem is utal erre a Bhagavad-gítához írt kommentárjában:
„Azok a valóságok ugyanazok, mint ezer éve voltak, és a Gíta szövegeit olyan szavakkal kell interpretálni, melyek azokra itt és most utalnak, és nem olyanokkal lehetséges csupán, melyekkel a középkori Indiában tették, vagy olyanokkal, melyekkel a könyv eredetileg íródott. Erről másként gondolkodni annyi, mint összetéveszteni a szavakat a valósággal.”
Értelemszerűen a mai nyugati spirituális keresők mentalitása is jelentős mértékben eltér a keleti berendezkedéstől. De hogy egy kicsit karikírozzam, képzeljük el, miképpen festene, ha a nyugati spirituális tanítók neve elé a Keleten használatos tiszteletbeli jelzőket biggyesztenénk. Pl. a következőképpen:
Maharishi Wayne Dyer
Srí Eckhart Tolle
Paramsant Rupert Spira
Guru Rinpoche Jack Kornfield
Mahaprabhu Ken Wilber
Jagadguru Dan Millman
Premananda Josip Grbavac (Braco)
Ugye milyen viccesen hangzó titulusok?
Az elmondottakból következik az is, hogy veszélyes lehet teljes mértékben és végérvényesen azonosulni bármiféle rendszerrel. Főképpen, ha annak formai merevsége az Élő Igazság útjában áll. Vagyis azt kell elérnünk, hogy a múlt tanítson, ne pedig leigázzon és megkötözzön. Ebben a témában a hozzáállásom nagyon is hasonlatos az általam igen tisztelt Paul Bruntonéhoz.
„Azokkal a nyugatiakkal szemben, akik megpróbálnak hinduvá válni, s vakon ragaszkodnak babonás hitekhez, sokkal inkább hinduellenes vagyok, mint a legtöbb elfogult szkeptikus. Ám a néhány ősi indiai szövegben található csodálatos igazságokat illetően sokkal inkább hindu vagyok, mint a szvámik követői.”
A Mester szakértelme épp abban állna, hogy megszabadítson minket a tárgyaktól, vagy személyektől való függőségtől. Azáltal, hogy a felé irányuló mérhetetlen imádatot és odaadást megfordítja, és visszatereli a Forrásba. (Nevezzük ezt Önvalónak, Isteni Énnek, Jelenlétnek, vagy bárhogy máshogy.) Kétségtelen ugyan, hogy kristálytiszta formájában a guru-jóga, vagyis a mester iránti áhítat és odaadás útja egy rendkívül hatékony technika. A kérdés csupán az, hogy számunkra működőképes lehet-e. Nem túl szerencsés lépés összetéveszteni a guru koncepciót a pozitív szülői minta iránti pszichológiai igénnyel.
Arról nem is szólva, hogy a mesterek többségénél a magas spirituális nívó nem feltétlenül áll arányban az erkölcsi érettséggel. Vagy csupán a személyiség nem kellőképpen komplex a mai kor követelményeinek való megfeleléshez. Sok esetben egy komoly tudati átalakuláson átesett ember képes egy tradíció vonaltartójaként, egy hiteles hagyomány közvetítőjeként működni, ez azonban még nem jelenti azt, hogy minden szempontból alkalmas lenne arra, hogy egy adott kulturális közeghez és társadalmi modellhez alkalmas öntőformába rendezze a tanítást. Más szavakkal - és ezt főképpen Ken Wilber integrál szemléletét ismerőknek mondom - a posztmodernitás előszobájában állva eléggé nehézkes művelet egy tekintélyelvű, hierarchikus rendszerhez igazodni.
