Ezen túlmenően rendelkeznünk kell egyfajta minőségi mércével, ha már a Lét végső nagy kérdéseire igyekszünk választ találni. A mögöttem álló több mint negyedszázad felismerései alapján teljes mértékben osztom azon mesterek álláspontját, akik szerint: „Az Élet Könyvének mai kiadását kell olvasnunk.” Ráadásul azt is értő szemmel. Mégpedig azért, mert erényei mellett a Metafizikai Tradíciónak is léteznek jócskán buktatói. Az ősi hagyományok tárháza kétségkívül hatalmas kincsesbánya, de a jelenünk megköveteli az interpretáció korszerűségét. Egy szellemi eszköztár alkalmazhatósága a személyes karakteren és tudatszinten túl, a kollektív elme kondicionáltságán is múlik. Ebből fakadóan bizonyos filozófiai iskolák szimbólumrendszere és gyakorlatai csak az adott történelmi korban, vagy kultúrkörben érvényesek. De legalábbis az adaptáció jelentős nehézségekbe ütközik. Vagyis a tanításnak ahhoz a történelmi időszelethez kellene igazodnia, amelyben megjelenik. Ahogyan Krishnaprem is utal erre a Bhagavad-gítához írt kommentárjában:
„Azok a valóságok ugyanazok, mint ezer éve voltak, és a Gíta szövegeit olyan szavakkal kell interpretálni, melyek azokra itt és most utalnak, és nem olyanokkal lehetséges csupán, melyekkel a középkori Indiában tették, vagy olyanokkal, melyekkel a könyv eredetileg íródott. Erről másként gondolkodni annyi, mint összetéveszteni a szavakat a valósággal.”
Az elmondottakból következik az is, hogy veszélyes lehet teljes mértékben és végérvényesen azonosulni bármiféle rendszerrel. Főképpen, ha annak formai merevsége az Élő Igazság útjában áll. Vagyis azt kell elérnünk, hogy a múlt tanítson, ne pedig leigázzon és megkötözzön. Ebben a témában a hozzáállásom nagyon is hasonlatos az általam igen tisztelt Paul Bruntonéhoz.
„Azokkal a nyugatiakkal szemben, akik megpróbálnak hinduvá válni, s vakon ragaszkodnak babonás hitekhez, sokkal inkább hinduellenes vagyok, mint a legtöbb elfogult szkeptikus. Ám a néhány ősi indiai szövegben található csodálatos igazságokat illetően sokkal inkább hindu vagyok, mint a szvámik követői.”
A Mester szakértelme épp abban állna, hogy megszabadítson minket a tárgyaktól, vagy személyektől való függőségtől. Mégpedig azáltal, hogy a felé irányuló mérhetetlen imádatot és odaadást megfordítja, és visszatereli a Forrásba. (Nevezzük ezt Önvalónak, Isteni Énnek, Jelenlétnek, vagy bárhogy máshogy.) Kétségtelen ugyan, hogy kristálytiszta formájában a guru-jóga, vagyis a mester iránti áhítat és odaadás útja egy rendkívül hatékony technika. A kérdés csupán az, hogy számunkra működőképes lehet-e. Nem túl szerencsés lépés összetéveszteni a guru koncepciót a pozitív szülői minta iránti pszichológiai igénnyel.
Arról nem is szólva, hogy a mesterek többségénél a magas spirituális nívó nem feltétlenül áll arányban az erkölcsi érettséggel. Vagy csupán a személyiség nem kellőképpen komplex a mai kor követelményeinek való megfeleléshez. Sok esetben egy komoly tudati átalakuláson átesett ember képes egy tradíció vonaltartójaként, egy hiteles hagyomány közvetítőjeként működni, ez azonban még nem jelenti azt, hogy minden szempontból alkalmas lenne arra, hogy egy adott kulturális közeghez és társadalmi modellhez alkalmas öntőformába rendezze a tanítást. Más szavakkal - és ezt főképpen Ken Wilber integrál szemléletét ismerőknek mondom - a posztmodernitás előszobájában állva eléggé nehézkes művelet egy tekintélyelvű, hierarchikus rendszerhez igazodni.
