A Tanító szerepe és felelőssége

„Egyetlen kereső sem lehet olyan ostoba, hogy elutasítsa egy érdemes mester felajánlott segítő kezét. De egy ilyen mesterrel való kapcsolat alapja nem lehet sem a szolgaiság és az intellektuális lebénulás, sem pedig más szerzők vagy iskolák tanításainak teljes kizárása. Meg kell tartanunk szabadságunkat és függetlenségünket a választásban, ha azt akarjuk, hogy önbecsülésünk megmaradjon.”


Paul Brunton

Rupert Spira a hallgatók kérdéseire adott válaszában nagyon lényeges, és igen érzékeny területet boncolgat. Konkrétan a Mester és a hagyomány szerepét, annak minden szépségével, értékével, eredeti céljával, valamint az esetleges torzult megnyilvánulásokkal, és az abból eredő káros következményekkel együtt.

A hagyomány és a mester szerepe ahhoz hasonlatos, mint az autópályán a felhajtó sáv, amely a megfelelő sebesség felvételét, és a sztrádára történő besorolást teszi lehetővé. A legtöbb esetben azonban az történik, hogy az emberek letáboroznak, és az életük hátralévő részét a felhajtón töltik. Sohasem jutnak el az autópályáig. Az az őshagyomány, amellyel a kortárs spirituális keresők találkoznak, egy olyan korszak terméke, ahol a hierarchia volt a meghatározó. A mester tekintélyével szemben fellebbezésnek helye nincs. A mi időnkben viszont ez korántsem magától értetődő. Rupert Spira ezt a gondolatmenetet odáig viszi, hogy igazából tanító és tanítvány között nem lehet alá-fölé rendeltség.

Csong An Szunim, a Magyarországon egyre ismertebbé váló zen tanító is eléggé ironikus szavakkal ecseteli a mester-tanítvány kapcsolat típusait, buktatóit.

Elém került egy rendkívül figyelemre méltó dokumentumfilm, amelyben Vikram Gandhi [Srí Kumaré] bemutatja, hogyan válhat valaki guruvá, sok intellektuális ismeretből, és más tanítók munkásságának eredményeiből merítve. Majd saját magát leleplezvén, hogyan léphet ki a hamis guru szerepkörből. Szinte biztosra vehetjük, hogy a film jó néhány emberből erőteljes reakciókat vált ki. Az agnosztikusok talán tökéletesen bizonyítva látják majd saját álláspontjukat: Na ugye, hát mi már rég megmondtuk, szélhámosság ez az egész." A tradíció lánglelkű védelmezői esetleg mélységesen felháborodnak azon, hogy valaki ilyen professzionálisan képes gúnyt űzni a szent hagyományból. Vagy netán azzal érvelnek majd, hogy szellemileg képzetlen, és személyiségükben éretlen embereket könnyű becsapni.

Ha röviden kívánnám összegezni, akkor azt mondanám: Csalók mindig is léteztek, ez természetes. Ez még nem igazolja azt a tételt, miszerint minden guru szemfényvesztő lenne. Jómagam úgy fogalmaznék, hogy manapság nem csupán a hiteles, és feddhetetlen mesterek ritkák, de a kellőképpen felkészült spirituális keresők is. Ha valaki ténylegesen jól képzett vezetőt kíván találni, akkor nagyon válogatósnak kell lennie. Ahogy Konfuciusz mondja:„Mielőtt vásárolsz, nézz szét három helyen!"

Tekintettel arra, hogy nagyon nehéz egy ilyen sokszorosan összetett kérdésre rövid választ adni - és a videókban elhangzó kijelentések olykor talán mesterellenesnek tűnhetnek -, igyekszem teoretikusan mutatni az érem másik oldalát is.

A guru-alapelv

Mindent egybevetve elmondhatjuk, hogy kevés az autodidakta személy. David Godman a Jnani [fon. Dzsnyáni] c. dokumentumfilmben a következőképpen utal Ramana Maharsi kijelentésére.

„Bhagavan szerint a szentírás hasznos lehet a lelkesedés bevésésére, vagy néhány alapvető tény átadására. De azt mondta, valamikor el kell dobni a könyveidet, és valóban arra az igazságra kell összpontosítanod, hogy ki vagy. Azt mondta, hogy a könyvek nem segítenek ebben. A megértésnek és a felismerésnek ezt a mélységét csak egy önnön lényegi természetére ébredett személy segítségével lehet elérni.”

Pontosan ez az upanisadok alapállása is. Mármint, hogy az Önvaló nem érhető el sem az útmutatás, sem az értelem ereje, sem a szent tanítások hallgatása révén, és nem lehet pusztán logikai érvelés útján megszerezni. Csak olyantól tanulható meg, aki maga is megtapasztalta a misztériumot. A guru a nem láthatót, az érzékszerveken túlit, a felfoghatatlant adja át nekünk. Az egyik gyakran említett jelenet Buddha életéből, amikor némán felmutat egy szál virágot, és Mahákásjapa az egyetlen, akit megérint a szavakon túli valóság.

A lingvisztika napszámosai szerint a „guru” betű szerinti fordításban a „nehéz”, „súlyos” szavakkal adható vissza. Tényleg kifejező, mert egy tanító az életünkben komoly szerepet tölt be, ennélfogva igazán fajsúlyos személy. De a jógik egy sokkal liberálisabb értelmezést követnek. Szerintük a „gu” azt jelenti sötétség, a „ru” pedig visszaszorítás, eloszlatás, megszüntetés. Tehát a guru az a fénylő lény, aki eloszlatja a sötétséget, aki a tudatlanságból az igaz tudáshoz, a mulandóságból a halhatatlanságba vezet. A Guru azért jelenik meg konkrét formában, hogy véget vessen az emberi tudatlanságnak. Ő az, aki aláássa a szemünket elvakító szokásmintákat. Valójában csak egy guru létezik, és az nem fizikai. Azonban ennek az erőnek a működése egy emberi végponton keresztül valósul meg. Indiában szokás azzal a hasonlattal élni, miszerint a tudattalan szenvedéseink börtöncellájának kulcsa a mester kezében van.

A guru-elv egyik legcsodálatosabb kifejezője a következő indiai fohász:

„Asato ma sad gamaya, Tamaso ma jyotir gamaya, Mrityor ma amritam gamaya”

[Kérlek, vezess a valótlanból az igazság felé, vezess a sötétségből a fénybe, vezess a halálból az örök élet nektárjához.]

Többnyire még a kivételesen tiszta és emelkedett lények is elfogadnak egy érett és hozzájuk méltó személyes tanítót, tehát jó példával járnak elől. Gondolom, Jézus és Keresztelő Szent János találkozásának történetét nem szükséges külön ecsetelnem. Szögyal Rinpocse, a tibeti dzogcsen hagyomány képviselője a következőképpen figyelmeztet bennünket:

„Minden buddha között, aki elérte a megvilágosodást, egyetlenegy sem volt, aki ezt anélkül tette volna, hogy ne támaszkodjon mesterére, és mind az ezer buddha közül, akik ebben a korszakban fognak megjelenni, egyetlen sem lesz, aki úgy érte volna el a megvilágosodást, hogy ne támaszkodna mesterére.” (Tibeti könyv életről és halálról)

Ezen a ponton joggal tehetjük fel a kérdést: Hogyan ismerhető fel a hiteles guru?

Nagyon nehéz erre tökéletes választ adni. Mesterkeresés és elfogadás dolgában léteznek ugyan kritériumok, és azok egy része külsődlegesen mérhető is. De csak egy része, a többi igazából a szív dolga. Ráadásul a különböző ösvényeken – éppen az eltérő jellegzetességek miatt – ezek a paraméterek nem azonosak. Embert próbáló feladat a zsarnok elme börtönéből kikandikálva megismerni a szabad emberek kvalitásait. Magyarán szólva nincs könnyű dolgunk, ha szeretnénk tisztába kerülni azzal, hogy egy mester milyen fokon mester. Bepillantást nyert már a leírhatatlan és megnevezhetetlen tudati régiókba, avagy sem. Ha igen, akkor mennyire járja át a mindennapjait ez az emelkedett állapot. Sikerült-e már szilárdan megvetnie a lábát a Valóságban? Próbáljunk tudakozódni az életéről, amennyire csak lehetséges. Kíséreljük meg felfedni, hogy milyen mértékben kerültek fedésbe egymással a cselekedetei és tanításai, mert ugye gyümölcseiről ismerszik meg a fa. Fennállhat ugyan a veszélye annak, hogy melléfogunk, de ekkor meg kellene vizsgálnunk a hozzáállásunkat. Miért gondoljuk, hogy miközben a saját szándékaink és indítékaink a lehető legőszintébbek, egy egész sereg hamis guru áll lesben csak arra várva, hogy minket tőrbe csaljon. Ez nonszensz.

Az is elképzelhető azonban, hogy bár egy tökéletesen tiszta vizű forrásra leltünk, számunkra mégis ihatatlannak bizonyul. Főképpen, ha egy távoli kultúra ősi hagyományáról van szó. Nem árt felkészülnünk rá, hogy az egzotikus külső kínos meglepetéseket tartogathat számunkra. Netán működésképtelen lesz ez a modell, amely együtt jár olyan jellegzetességekkel, mint a mester részéről megnyilvánuló autoriter magatartás és távolságtartás, amely a teljes önátadásunk és gyermeki engedelmességünk iránti igénnyel társul. Kelet nem ismeri az ego-centrikus attitűdöt. A mester tekintélyével szemben fellebbezésnek helye nincs. Némelyik tradíció odáig megy, hogy a mesternek a beavatásra váró jelöltet néhány hónapig próbára kell tennie. A gurunak ezen idő alatt a pénz, alázat, életviteli szabályok terén magából teljesen kifordult viselkedést kell tanúsítania. A tanulónak eközben elszántnak kell maradni, és megérteni a tanító viselkedése mögött meghúzódó eredeti szándékot. Hát bizony nem könnyű a nyugati mentalitásunkkal magunkévá tenni a guru-elvet.

Cser Zoltán az alábbi videóban igyekszik összefoglalni ezt a témakört a buddhizmuson belül.

  • Hogyan lehet megítélni egy tanítót? (Milyen kritériumok léteznek?)

  • Miképpen viszonyul a tanító a 8 világi dharmához?

  • Mennyi időt vesz igénybe a hitelesség tesztelése?

  • A különféle buddhista ösvények mekkora fontosságot tulajdonítanak a közvetlen mester-tanítvány kapcsolatnak?

  • Mi lenne a mai kornak megfelelő ideális tanítói attitűd? (Itt nagyon hasonló végkövetkeztetésre jut, mint Rupert Spira.)

  • Miért fontos manapság tanítványként egy bizonyos szabadságfokot megtartani? (Ez pedig Paul Bruntont hozzáállására hajaz.)

Külső és Belső Mester viszonya

A kegyelemre történő ráhangolódás nem feltétlenül egyetlen aktus, sokkal inkább egy folyamat. A mesterrel való együttműködés tanulása és megértése szintúgy. Néhányunknál úgy megy végbe, mint egy hosszan tartó, sok átszállással megvalósított utazás. Először valami Isten háta mögötti helyről elgyalogolunk a vasútállomásra, és felszállunk a keskeny nyomtávú vicinálisra, amivel bedöcögünk a legközelebbi településre. Innen személyvonattal folytatjuk utunkat a megye központjáig. A pályaudvaron jegyet váltunk az inter-cityre, amivel eljuthatunk a fővárosba. Majd taxit fogadunk és irány a reptér. Elrepülünk a tengerparti kikötőbe, ahol vár ránk az óceánjáró. Aztán így tovább. De az alföldi rónaság kellős közepén nem várhatjuk sem a szuper expresszt, sem a repülőgépet, sem a luxushajót. Az a kérdés, hogy mi az, amire készek vagyunk, hol tartunk. Mindig csak ennek megfelelő jármű áll rendelkezésünkre.

Gyakran idézett mondat: „Amikor a tanítvány kész, a mester megjelenik.” Ez pedig nem csak a fizikai dimenzióra érvényes, a többiben is vannak Mesterek. Az Univerzum küldeni fog támogatást, a mestererő pedig képes vezetni belülről vagy kívülről, akár könyveken, információn, álmokon, illetve más embereken keresztül. A szanszkrit „upaguru” kifejezés az összes olyan létezőt jelöli, amely az ember számára alkalom, vagy kiindulópont a spirituális kibontakozáshoz. Végtére is a Mester belül van. Mindaddig azonban, amíg a testünkkel és az elménkkel azonosulunk, és elkülönült létezőként érzékeljük magunkat, addig szükségünk lesz külső mesterre is, és Ő is olyan formát vesz fel, mint akinek teste van. Ramana Maharsi a belső és külső mester viszonyáról azt mondta, hogy a belső mester befelé húz, a külső mester pedig befelé lök. Ilyen a kegyelem.

„A guru egyaránt megtalálható kívül és belül. Tehát ő hozza létre azokat a körülményeket, amelyek befelé vezetnek téged, s előkészíti a bensőt, hogy az a középpontba húzzon téged. Ekképpen lök befelé kívülről s húz belülről, hogy megállapodhass a középpontban. A guru munkája bensőnkben történik.” (Ramana Maharsi: Abszolút tudatosság)

Léteznek ideiglenes mesterek, akik csak egy bizonyos ellenőrző pontig vezetnek. Amikor betöltötték szerepüket, átadják a helyüket valaki másnak. A kötődés ilyenkor hátráltat. Aminek lejárt az ideje, azt el kell hagynunk. Bár az igaz, hogy tényleg tisztában kell lennünk az időszerűséggel. Túl korán váltani egyik formáról a másikra, vagy a külső mesterről a belső mesterre, legalább annyira veszélyes. A krija-jóga mestereinek láncolatában arra is volt precedens, hogy egy tanítvány a különböző beavatási fokozatokat más-más mestertől nyerte el. Anagarika Govinda láma – akinek beavató mesterével nagyon rövid fizikai kapcsolata volt – szintén két másik irányzat magasan képzett lámájától nyert spirituális áldást. De arra is akadnak példák, hogy valakinek át kell nyergelnie egy másik hagyományvonalra, akkor is, ha a mestere még életben van és teljesen aktív.

A guru-jóga, vagyis a mester iránti áhítat és szeretet útja egy kivételesen gyönyörű jelenség. Muktananda, a sziddha-jóga mestere hosszú időn keresztül szinte csak egyetlen gyakorlatot végzett. Magába idézte mestere lényét. Gondolatban beültette a gurut teste minden részébe.

„Megérintettem a fejem és Nitjanandára gondoltam. Nitjananda a fejemben, Nitjananda a koponyámban, és én drága Nitjanandám a füleimben, Nitjananda a szemem fényében, a szent guru, Nitjananda a torkomban, Nitjananda a vállaimban, Nitjananda a kezeimben, Nitjananda atyám az ujjaimban, Nitjananda a gyomromban, Nitjananda guru a csípőmben, Nitjananda a térdeimben, Nitjananda a lábszáraimban, Nitjananda a lábfejeimben. Ahogy megérintettem az egyes részeket, ismételtem: GURU ÓM, GURU ÓM, GURU ÓM.”

A beavatás és ébresztés „eszközei”

„A saktipat az a hajnal, ahol önerőnk végére érünk, és felvirrad a Kegyelem. Olyan, mint a trópusi eső a zsenge hajnali harmathoz képest.”

Saktipatnak (az Isteni Erő alászállása) azt a folyamatot nevezik, amelynek során a mester az arra felkészült tanítványát magasabb tudatállapotokba emeli. A saktipat [mk. shaktipáta] ahhoz hasonlatos, mintha valaki a magasabb szintű tudatosság tápoldatával locsolná meg a gyengébb minőségű elme-talajt, hogy az így előkészített termőföldből a felébredés palántái szárba szökkenjenek. Ekkor nevezhetjük ezt a botanikai folyamatot Gondviselésnek vagy Kegyelemnek, a kertészt pedig Mesternek. Ez a szakrális energia átáramoltatása a gurunak nevezett csatornán keresztül. Lényegében egy közvetlen erőátadás szívtől-szívig. Ezt a mozzanatot képletesen a lámpa meggyújtásának is nevezik. Ennek egy speciális formája a tekintet általi átadás, a darsan [különböző írásmódban darshan vagy darsana]. Mindez történhet beavatási szertartás keretében, vagy teljesen észrevétlenül, külsőségek nélkül. A mestererő érzékeléséhez, a szavak nélküli tanítás befogadásához kétségkívül fogékonyság szükségeltetik, és ennek meglétekor is csak korlátozott számú energiamintázatra tudunk kinyílni. Ennek függvényében bizonyos ösvények vagy mesterek iránt személyes vonzalmat érzünk, mások felé meg nem.

A kegyelem megnyilvánulási formáit illetően érdemes egy alapvető megkülönböztetést alkalmaznunk. Az antropomorf vallásokban mindez úgy jelenik meg, hogy egy rajtunk kívül álló [felettünk működő] transzcendens erő beavatkozik a személyes életünkbe, oly mértékű változást idézvén elő, amelynek létrehozására a személyiség képtelen lenne, és amely nem magyarázható a megszokott kauzális összefüggésekkel. A nem antropomorf szellemi utak esetében arról van szó, hogy mélyen a személyiség alatti tartományban honoló esszenciális létező [Önvaló, Létteljesség] hirtelen és hatalmas intenzitással átragyog a személyiség burkán.

Úgy vélem, hogy Ramana Maharsi definíciója az egyik legtömörebb és legkifejezőbb,
miszerint Isten, Guru, Önvaló és Kegyelem, ezek szinonimák.

Mégis miképpen képzelhetjük el eme hatásmechanizmust? Valójában a mesterek úgy mondják, hogy Ők képesek a tanítvány fizikai és energetikai lényének lenyomatát saját kitágult tudatterükben rögzíteni, és ha az a személy, akinek a lenyomatát a mester őrzi, emlékezik a guru alakjára, vagy a guru idézi fel őt, akkor tudati-energetikai viszonylatban létrejön a kapcsolat. Azért, mert egy magasabb frekvencián rezgő attraktormező hatni képes egy alacsonyabbra. A Kvantumgyógyítás c. írásomban pedig már említettem Stephen Arroyo amerikai asztrológus érzékletes példáját, amelyben az elektromos áram és a villanykörte kapcsolatán keresztül mutatja be a tudatosság fokozatait. Ahogy a tudatos energia [elektromos áram] egyre erősebben folyik, a tudatosság [a fény mennyisége] egyre nagyobb lesz. Egy nagyon tudattalan lény egy 15 wattos izzóhoz hasonlítható, egy átlagos személy egy 60 wattos körtéhez, egy olyan személy pedig, aki a meditáció magasabb fokán áll, elérheti a 200 wattos értéket is. Egy megvilágosodott mester olyan végtelen erő és fény csatornája, hogy tudatossági szintjének szimbolizálására egy több millió wattos villanyégő is alkalmatlan lenne.

A fogékonyság tekintetében minimum négy alapesetet szükséges megvizsgálnunk:

    1. A felébredés teljesen spontán jön létre, külső segítség nélkül. A szellemi alapok tökéletesek, a személy már szinte készen érkezik ebbe az inkarnációba. Ez nagyon ritka, többek között ilyen volt Ramana Maharsi, Addzsa, Nitjananda esete. Szándékosan hozok huszadik századi példákat, ezek időben nagyon közeliek, és létezik róluk konkrét életrajzi beszámoló.

    2. Az előkészület jelentős részét ebben az életben teszi meg, de olyan mérvű szellemi erővel bír, hogy külső személy segítsége nélkül is képes felébredni a káprázat álmából. Ez sem mindennapos történet, a középkor aszketikus keresztény szentjeinek többsége ilyen volt. Ők létre tudták hozni a kapcsolatot a krisztusi tudattal. De ide sorolhatjuk azokat az indiai embereket is, akik pl. Ráma és Krisna alakját tették kontemplációjuk tárgyává és létrejött bennük az áttörés, úgymond még életükben megszabadulttá váltak. Ezen kategória alanyait a hinduizmus a „dzsívan-mukta” jelzővel illeti, a buddhizmus „arahat”-ként hivatkozik rájuk.

    3. A spirituális töltés elégtelen, a mesterré váláshoz mindenképpen élő impulzus szükséges egy fizikai testben élő vezetőtől. Történhet tekintet, érintés, szavak által, vagy csupán egy felébredett lény jelenlétében, az ő tudatterében időzve, a csenden keresztül. Végül ezzel a támogatással sikerül a felemelkedés. Számos hagyományban számtalan élménybeszámolót találhatunk erről, lényegében ez a guru-jóga veleje. Ha mégsem sikerült volna végigvinni a folyamatot a fizikai élettartam alatt, akkor lehetséges a befejezés a test levetése után. Amennyiben ugyanis a földi életben megtett szellemi utazás során sikerült messzire jutni, akkor az elhunyt a halált kapuként tudja felhasználni a körforgásból való kilépésre. Képes lesz ugyanis megragadni a tudat elsődleges vagy másodlagos tiszta fényét, amely a Tibeti halottaskönyv szerint csupán egy villanásnyi időre tűnik fel. A hínajána fogalmai szerint az ilyen személy az „anágámi” [a vissza nem térő].

    4. A szellemi erő minimális, mesterré formálódás szóba sem jöhet. A további fejlődés lehetőségei nagymértékben függnek attól, hogy a tanítvány mennyire készült fel az átlépésre. Elvileg a halál és az átalakulás különböző túlvilági stációiban [bardók] is felébredhet a káprázat álmából. Ebben nagyon nagy segítségére lehetnek szellemi vezetői, vagy személyes mestervonala. Ha képes Őket emlékezetébe idézni, rájuk hangolódni, akkor összekapcsolódhat az Ő tudatterükkel, amely mentőkötélként szolgálhat számára. Ezek az esetek felszabaduláshoz, vagy magasabb világokban való újraszületéshez vezetnek. Amennyiben az anyagi síkhoz való kötődés nagyon erős, akkor még egy vagy több fizikai inkarnáció szükségeltetik a tisztulás érdekében. A klasszikus buddhista írások a „szótápanna” [aki a folyamba lépett] és a „szakadágámi” [egyszer visszatérő] szófordulatokkal élnek. Az előkészítő gyakorlatok fontosságát Szögyal Rinpocse két csodálatos történettel szemlélteti. Az egyik egy olyan szerzetes hosszan tartó haláltusájáról szól, aki ugyan hitt Buddha tanításaiban és erkölcsös, példás életet élt, de még nem tudott túljutni a testhez és a külvilághoz fűződő kötődésein. A másik egy olyan láma könnyed átlépését írja le, aki valódi spirituális hőssé formálódott a sok évtizedes meditáció által. Mindkettőjük közelében ott volt Dzsamjang Khjence mester, de csak az utóbbinak sikerült ráhangolódni erre a spirituális csatornára.

Történetek

Egy nem várt kegyelmi pillanat

Sirio Carrapa Mester mesélte egyszer, hogy az Ájurvédikus Masszázs kurzusára eljött egy német buddhista hölgy, aki már régóta spirituális úton volt. (Vagy legalábbis Ő úgy vélte.) Ez a hölgy nem tudta, hogy Sirio személyében egy spirituális mesterrel van dolga, Ő ugyanis nem reklámozza magát, és mivel ez nem India, ezért erre semmilyen külsődleges jel nem utalt. De a tanfolyam minden reggelét meditációs üléssel nyitotta meg, ennek során pedig darsant adott. A hölgy egyszer csak elkezdett zokogni, és hosszú időn keresztül képtelen volt abbahagyni. Magyarán szólva az addigi több évtizedes buddhista hátterében még csak egyetlen mikrogrammnyi sem volt egy ehhez fogható közvetlen tapasztalásból.


Hazatérés a Spirituális Szívbe

Részletek Papadzsi könyvéből:

Az ásramban ebédeltem. Az étkezés befejeztével a Maharsi a kísérőjével visszatért szobájába. Senki sem követte. Nem tudtam, hogy a hallgatólagos szabály az volt, hogy a látogatók 11.30 és 14.30 között nem zavarták. Az igazgató úgy határozott, hogy a Maharsinak szüksége van néhány óra pihenésre ebéd után, ám minthogy a Maharsi nem egyezett volna bele olyan szabályba, amely megakadályozná az embereket abban, hogy felkeressék őt, kompromisszum született. Az ajtók nyitva maradtak, ám a látogatóknak és a követőknek nyomatékosították, hogy ezen idő alatt nem kívánatos zavarni őt. Én, mit sem tudva erről, követtem őt szobájába, s azt gondoltam, hogy ez a legmegfelelőbb idő a magánbeszélgetésre.

- A Maharsi segítője- akit Krisnaszvámínak neveztek- megpróbált eltéríteni tervemtől.

- Ne most- mondta. - Jöjjön vissza 2.30-kor!

- A Maharsi meghallotta ezt, és meghagyta Krisnaszvámínak, hogy bemehetek.

Támadólag közelítettem:

- Ugyanaz az ember vagy, aki meglátogatott engem Pandzsábban?

- A Maharsi hallgatott. Újra próbálkoztam:

- Te jöttél el hozzám, és mondtad azt, hogy jöjjek ide? Te küldtél ide engem?

- Ő most sem fűzött ehhez megjegyzést. Minthogy nem volt hajlandó válaszolni ezekre a kérdésekre, rátértem látogatásom fő céljára.

- Láttad Istent?- kérdeztem.- S ha igen, meg tudod láttatni velem is? Minden árat megfizetek, életemet is odaadom, ám a te részed az alkuban az, hogy meg kell nekem mutatnod Istent!

- Nem- válaszolta -, nem tudom megmutatni neked Istent, s nem tudlak képessé tenni arra, hogy meglásd Őt, hiszen Isten nem egy tárgy, ami meglátható. Isten az alany. Ő a látó. Ne foglalkozz olyan dolgokkal, amelyek láthatóak! Azt találd meg, ki a látó!

- Majd hozzátette:

- Egyedül te vagy Isten.

- Ezt úgy tette, mintha megdorgálna azért, hogy egy olyan Istent keresek, aki rajtam kívül található.

- Szavai nem tettek rám mély benyomást. Úgy tűnt, mintha csak eggyel több kifogást adhatnék ahhoz a hosszú listához, amelyet az ország szvámijaitól hallottam. Azt ígérte, megmutatja nekem Istent, s most mégis azt állítja, hogy nem csak ő, de senki más sem képes erre. Minden további gondolkodás nélkül elutasítottam volna őt is és szavait is, ha nem következett volna egy megtapasztalás rögtön az után, hogy azt kérte, találjam meg, ki az az »én«, aki látni akarja Istent.

- Miután befejezte mondandóját, rám tekintett, s ahogy a szemembe nézett, egész testem rázkódni és remegni kezdett. Egy idegi energiavillanás száguldott végig rajtam. Idegvégződéseim úgy érezték magukat, mintha táncra perdültek volna, s a hajam égnek állt. Bensőmben tudatossá váltam a spirituális Szívre. […] Rendkívüli élmény volt, sohasem részesültem ilyenben azelőtt. Nem valamifajta élményt kutatva érkeztem, így hát teljesen megdöbbentett, ami történt.

Malik Tóth István felolvassa a teljes történetet az „Ugorj az ismeretlenbe!" című könyvből[ezen a linken elérhető].


Egy heroikus beavatás a Himalájában

Szvámi Ráma meséli életrajzi jellegű könyvében, hogy tanítványi korszakának egy bizonyos pontján végtelen csalódottság lett rajta úrrá. Sokéves gyakorlás után sem sikerült elérnie a hőn áhított szamádhit, és emiatt érzett keserűségében már az öngyilkosságra készült.

Fogtam egy kötelet, a Gangeszhez mentem, és néhány nagy szikladarabot kötöttem magamhoz. Végül, amikor mesterem észrevette, hogy komolyan gondolom a dolgot, és ugrásra készen állok, odakiáltott:

- Várj! Ülj le ide, és egy percen belül átélheted a szamádhit.

Nem tudtam, hogy komolyan gondolja-e, de arra gondoltam: „Végül is várhatok egy percet, meglátjuk, mi történik.” Megszokott meditációs testhelyzetemet vettem fel, Ő odajött és megérintette a homlokomat. Kilenc órán át maradtam abban a helyzetben, és egyetlen világi gondolatom sem volt. Leírhatatlan élményben volt részem. Amikor visszatértem a normális tudatállapotba, azt hittem, hogy még mindig reggel kilenc óra van, mivel a szamádhi állapotában az ember elveszíti az időérzékét.

- Mester, kérlek, bocsáss meg nekem. - Könyörögtem Neki.

Mesterem érintésétől elsőként a félelemtől szabadultam meg, majd arra is rájöttem, hogy az önzés is eltűnt belőlem. Megváltoztam, és a szamádhi átélése után kezdtem el igazán megérteni az életet.

Később megkérdeztem mesteremtől:

- A saját erőfeszítésemnek köszönhetem, vagy a tiédnek?

- A kegyelemnek - felelte.


Rámakrisna érintésének nektárja

Vivékánanda beszámolója a mesterével történt második találkozásáról:

Amikor megérkeztem, egyedül találtam, a kis ágya szélén ült. Örömmel fogadott, és kedvesen maga mellé ültetett. A következő pillanatban azonban valamiféle különös érzés lett úrrá rajta. Valamit mormogott magában, rám nézett, és közelebb húzódott hozzám. Azt gondoltam, hogy már megint valami furcsaság fog történni, mint az előző alkalommal. Ám Ő egy szempillantás alatt a testemre helyezte a jobb lábát. Az érintés hatására azonnal rendkívüli megtapasztalásban volt részem. Nyitott szemmel láttam, hogy a szobában minden, még a falak is pörögni kezdenek, majd eltávolodnak, és a semmibe vesznek, s ezzel egy időben úgy éreztem, éntudatom az egész univerzummal együtt eltűnni készül egy mindent elnyelő, titokzatos Űrben. Egyéniségem eme felbomlása azonosnak látszott a halállal. Képtelen voltam uralkodni magamon, és rettegve felkiáltottam:

-Mit tesz velem?! Nem tudja, hogy a szüleim hazavárnak?

Ekkor a mester hangosan felnevetett, kezével megérintette a mellkasomat, és azt mondta:

-Rendben, most hagyjuk abba. Mindent a maga idejében.

Csodálatos módon, alighogy ezt kimondta, a látomásom olyan gyorsan eltűnt, ahogyan érkezett. Újra önmagam lettem, és kívül-belül minden ugyanúgy volt, mint azelőtt. Mindez rövidebb ideig tartott, mint elmesélni, mégis forradalmi változások zajlottak le tőle az elmémben. Döbbenten gondolkodtam, mi is lehetett ez az egész, ami ennek a csodálatos embernek a puszta akaratára megjelent, majd eltűnt.

A nemkettősség eszméjével szemben kifejtett tudati ellenállás elolvad, mint a vaj a tűzben:

A mester varázslatos érintése azonnali változást eredményezett a tudatomban. Elképedve úgy találtam, hogy valójában nincs semmi más az univerzumban, csak Isten! Tisztán láttam ezt, de csendben maradtam, hogy megbizonyosodjak róla, tartós lesz-e ez az érzés. Ám a nap során a hatása mit sem csökkent. Hazatértem, de ott is mindent a Brahmanként láttam. Amikor ez az állapot kissé megváltozott, a világ kezdett úgy tűnni számomra, mint egy álom. Amikor a Cornwallis Streeten sétáltam, a fejemet a vaskorlátba vertem, hogy érzékeljem, valódi-e, vagy csak álom. Ez az állapot néhány napig tartott. Amikor újra normálissá váltam, felismertem, hogy biztosan az advaita-állapotba kaptam bepillantást. Ekkor rádöbbentem, hogy a szent iratok szavai nem hazudnak. Attól kezdve nem utasíthattam vissza az advaita bölcseletének igazságait.


A mester magnetikus vonzereje (Jógananda találkozása Sri Juktesvárral)

Spirituális szenvedés által hajtva, egyszer hajnalban padlásszobámba lépve, meditálni kezdtem. Kételyek gyötörtek, s elhatároztam, addig imádkozom, amíg választ kapok kérdéseimre.

- Mindenség Könyörületes Édesanyja, hadd ismerjelek meg látomások révén, vagy egy általad küldött gurun keresztül!

Teltek-múltak az órák, és én hiába zokogtam, nem érkezett válasz. Hirtelen úgy éreztem, testem felemelkedik egy leírhatatlan égi körbe.

- Mestered eljő holnap! - az Istenanya hangja egyszerre mindenünnen és sehonnan zengett.

Túlvilági látomásomat egy helybéli prózai kiáltása törte meg. Egy Hábúnak nevezett fiatal pap szólított a földszinti konyhából.

- Mukunda, elég legyen a meditációból! Szükségünk van a munkádra.

Más napon talán ingerülten válaszoltam volna, most azonban letöröltem könnyáztatta orcámat, és alázatosan engedelmeskedtem a felszólításnak. Hábúval együtt egy távoli piacra indultunk Benáresz bengáli negyedében. A kegyetlenül perzselő indiai nap még nem ért delelőpontjára, amikor bevásároltunk a bazárban. Háziasszonyok, idegenvezetők, papok, egyszerűen öltözött özvegyek, méltóságteljes bráhmanák és a mindenütt jelenlévő szent bikák színes kavalkádján vágtuk keresztül magunkat. Ahogy utat törtem magamnak Hábúval, szemembe ötlött egy keskeny, jellegtelen sikátor.

A végében Krisztusra emlékeztető férfiú állt mozdulatlanul a szvámík okkersárga köntösében. Első pillantásra ismerősnek tetszett valahonnan, s mohón siklott végig rajta a pillantásom. Aztán megrohant a kétség.

„Összetéveszted ezt a vándor szerzetest valakivel, akit ismersz - gondoltam. - Menj tovább, te álmodozó!”

Tíz perc elteltével súlyos zsibbadást éreztem a lábamban. Úgy éreztem, kővé vált, s egy tapodtat sem tudok továbbmenni. Amikor nagy nehezen megfordultam, lábamba visszaköltözött az élet. Az ellenkező irányba tekintve azonban megint az előbbi különös súly nehezedett rám.

„A szent magához vonz, akár egy mágnes!” - gondoltam, s ezzel Hábú karjába nyomtam csomagjaimat. Addig is ámuldozva nézte toporgásomat, és most nevetésben tört ki.

- Mi ütött beléd? Megbolondultál?

Feltoluló érzelmeim mindennemű visszavágást megakadályoztak, s én némán elsiettem.

Úgy szaporáztam lépteimet, mint akinek szárnya nőtt. A keskeny közbe érve, futó pillantással meggyőződtem arról, hogy a néma jelenés még mindig ott áll előbbi helyén, s engem fürkész. Néhány gyors lépéssel a lába elé vetettem magam.

- Gurudéva!

Az isteni arcot ezer és ezer látomás mutatta már nekem. Ez a jégmadárszempár, ez az oroszlánsörény a hegyes szakállai nem egyszer derítette fel álmaimat, s olyan ígéretet hordozott, amelyet akkor még nem értettem.

- Kedvesem, végre eljöttél hát! - Gurum újra meg újra elmondta ezt a mondatot bengáliul, miközben hangja örömtől remegett. - Mióta várok rád!

Mindketten elnémultunk, hiszen e pillanatban merőben fölöslegesnek tetszettek a szavak. Néma ének szállt a mester szívétől a tanítványéig. Tévedhetetlen ösztönnel megéreztem, hogy gurum ismeri Istent, és elvezet Hozzá. Jelen életem homálya mögül születésem előtti emlékek tolultak fel. Drámai pillanatok, amelyekben múlt, jelen és jövő ölelkezett! Nem ez volt az első nap, amely a szent lábak előtt talált!

Gurum kézen fogott, és elvezetett a Ráná Mahal nevű városrészben található, ideiglenes szálláshelyére. Határozottan lépdelt szálas alakja. Ötvenöt éves lehetett ekkor, de olyan fürge volt, akár egy fiatalember. Nagy, sötét szempárjában mélységes bölcsesség fénye csillogott. Markáns arcvonásait enyhén göndörödő fürtök szegélyezték. Erő és szelídség keveredett ezen az arcon.

Miközben kiléptünk a ház Gangeszre néző kőerkélyére, gurum gyöngéden megszólalt:

- Neked adom remetelakom, és minden tulajdonom.

- Uram, én bölcsességért jöttem, meg azért, hogy megvalósítsam magamban Istent. Ezek azok a kincseid, amelyekre áhítozom!

A gyorsan érkező indiai alkonyat már félig ránk borította függönyét, amikor mesterem újra megszólalt. Tekintetében végtelen szelídség ült.

- Neked adom feltétel nélküli szeretetemet.

Időn és téren túli kegyelem

A felébredett lények áldása nem tűnik el, a tudatuk nem foszlik szét a semmibe, hanem egyfajta energiamezőként, áldásként létezik. Ma is éppúgy kapcsolódhatunk hozzájuk, mint amikor köztünk voltak. A buddhizmus házatáján a magasan megvalósított mesterek egyik ismérve, hogy a testük elégetésekor ereklyegyöngyöket hagynak maguk után a hamvak között, vagy közvetlen a haláluk után pár órával a pórusaikon át áldott pirulák jelennek meg. Az ereklyegyöngy [tibetiül: ringszel] a szellemi megvalósítás anyagi esszenciája. A megvilágosodottak végtelen együttérzéséből születik azért, hogy jelenlétük haláluk után is elérhető legyen. Természettudományos szempontból valóságos rejtély. Sem keletkezésükre, sem időnként tapasztalható szaporodásukra nincs magyarázat. A hamvasztás után egyben maradt testrészeket (nagyobb csontok, fogak) sztúpákba helyezik. De még olykor ezeken is különféle jelek, betűk, szent szótagok szoktak megjelenni.

Továbbá úgyszintén ereklyének minősülnek a mesterek által - még fizikai életük során - készített gyógypirulák [men-drub], a meditációs köntösük egy pici része, egy általuk festett mandala, vagy a meditációs kelléktáruk valamelyik darabja (mala, vadzsra, stb.).

Magyarországon minden évben egyszer, augusztus 20-a környékén, a Kőrösi Csoma Sándor Emlékparkban, a Tara Templomban kerülnek közszemlére.

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.