A kilencvenes években részt vettem egy hétvégi meditációs elvonuláson, amelyet egy katolikus közösség rendezett. A csoportból valaki megkérdezte Alois Bergert [a lelkigyakorlat jezsuita vezetőjét], hogy mi a különbség az általa tanított keresztény meditáció, és a keleti módszerek között. A válasz egy csodálatos hasonlat volt, azóta is őrzöm a szívemben.

„A szellemi életvitel a folyam, a meditáció pedig a csónak, amivel eljuthatunk a tengerhez, amely nem más, mint az üdvösség. Különböző szerkezetű vízi járművek léteznek, és több kikötő áll rendelkezésre. Van olyan ember, aki ezen a parton teszi vízre a hajót, van olyan, aki a másik parton, de a folyam végül az óceánba torkollik. A meditáció segítségével juthatunk el fokozatosan abba az állapotba, amelyben megértjük a szentírást.”

Azt már csak magam teszem hozzá, hogy bármelyiket, legyen az a Bhagavad-Gíta, a Biblia, a Tao te king, vagy éppenséggel a Lótusz szútra. Fentebb idézett mondatok egy olyan személytől származnak, aki szemmel láthatóan már jócskán ivott a Csendből.

Minél közelebb áll egy személy az ábra csúcsán lévő tudati forrásállapothoz, annál inkább átérzi, átlátja, élő valóságként tapasztalja az egységet. A legfelső pont közelében még nincs lényeges térköz a különböző szálak között. Ezen a szinten az átjárhatóság, és átláthatóság még magától értetődő. Nem is a megvilágosodottak szoktak egymással vitázni, hanem a teológusok. Ugyanis a különböző vallások misztikusai közelebb állnak egymáshoz, mint ugyanannak a vallásnak olykor egymással is hadakozó hívei. Hétköznapi fogalmakkal ezt úgy írhatnám le, hogy a forrásvíz mindig ugyanazokkal a jellemzőkkel bír, akár hordóba töltjük, akár kancsóba, akár pohárba. Vagyis a metafizikai hagyomány univerzális. A vallási viszont kollektív-individuális, így hát minél lejjebb haladunk a széttartó vonalak mentén, annál inkább növekszik a közöttük lévő távolság. Egy bizonyos ponton túl már szinte áthidalhatatlannak tűnik a szakadék, és nagy a veszélye annak, hogy az „Ideák Díszes Fogata” tengelytörést szenved az intézményes vallásosság kátyújában. 

Amikor ugyanis a kinyilatkoztatás létrejön, még egyidejűleg jelen van a felsőbbrendű valóság is, amely magát a tanítást adekvát formában magyarázni képes. Mármint istenemberek, próféták, avatárák, bölcsek, és úgynevezett vallásalapítók által. A teológia viszont az egyetemes metafizikai igazságokat a dogmatika nyelvére fordítja le, így előbb-utóbb óhatatlanul összetéveszti a szimbólumot az ideák feletti igazsággal. Malajziában például politikai és vallási vitát okoz, hogy az országban megjelenő maláj nyelvű keresztény Bibliában Isten neve Allah.  (Megjegyzem, hogy Máltán - ahol a lakosság 99 százaléka katolikus - isten nevére szintúgy az Allah kifejezést használják. A mai keresztény araboknak sincs más szavuk az Isten kifejezésre, mint Allah.)

John Main, a bencés keresztény meditáció szülőatyja ezt rendkívül képszerűen világítja meg. Szerinte a fontoskodó elméleteink olyanokká tehetnek minket, mint akiknek nincs ugyan autójuk, de van használati utasításuk. 

„A végső Igazság olyan egyszerű! Az semmi többet nem jelent, mint eredeti állapotunkban lenni. Mindössze ennyit szükséges mondani. Mégis valóságos csoda, hogy ennek az egyszerű Igazságnak a tanításához annyi vallásnak, hitnek és módszernek kellett létrejönnie, amelyek vitatkozni kezdtek egymással! Milyen kár! Milyen kár!”  (Sri Ramana Maharsi)

Ugyanakkor azt is fontos megjegyezni, hogy az inkvizíciótól az „unio mystica”-ig a skála rendkívül széles, olykor nem könnyű meghúzni azt a bizonyos határvonalat a lényegi és a formai között. Érdemes észben tartanunk, hogy a buddhizmus nagy rendszerei (vadzsrajána, théraváda, illetőleg a zen) a mai napig formális egyházi szervezeten belül működnek, mégis kiváló mesterek egész sorát voltak képesek kitermelni az évszázadok során. Vagy említhetném akár a keresztény nagymisztikusok eseteit is, akik kénytelenek voltak a klérus keretrendszerén belül megvilágosodni. Magyarán szólva, az ábrán látható határvonal helyett inkább egy határsávot illene odaképzelnünk.

Ha jobban szemügyre vesszük ezt a kétdimenziós rajzolatot, akkor könnyen felismerhetjük, hogy ez lényegében egy geometriai alakzatnak, egy kúpnak a palástja. Miért fontos ez? Azért, mert ennek a háromdimenziós objektumnak az alapja egy kör. Az átmérő két végén található pontok pedig a legnagyobb távolságot jelentik a kör kerületén belül. (Éppúgy, ahogyan a zodiákus 12 jegye, amely 6 tengely mentén sorakozik fel, vagyis minden archetípus egy másikkal szemben foglal helyet.) Ami azt is jelenti, hogy az általuk képviselt vonások teljesen ütik egymást. Vagy éppen hogy komplementer szerepet töltenek be. Így tehát, ami az egyik vallás, vagy kinyilatkoztatás hiátusa, a másiknak éppen szegletköve, vagy legfőbb erénye. Anagarika Govinda Láma mesteri képsorok útján magyarázza el nekünk:

„Ahogy egy kert szépségét éppen fáinak és virágainak sokszerűsége és különbözősége adja, amelyek közül mindegyik önmagában tökéletes, éppúgy a szellem kertje is élményeinek és kifejeződési formáinak sokszerűségében és különbözőségében őrzi meg szépségét, és eleven értelmét. Ahogyan azonban a kert fái is ugyanabból a talajból nőnek, ugyanazon levegőt lélegzik be és ugyanazon Nap felé nyújtják leveleiket, éppúgy az összes vallás is a belső valóság ugyanazon talajából sarjad, és ugyanazokból a kozmikus erőkből táplálkozik. Ebben rejlik azonosságuk. Karakterük és sajátos szépségük viszont épphogy azon vonásaikon alapul, amelyekben különböznek egymástól, s amelyek alapján mindegyik a maga módján képviseli a tökéletességet.”

A személyes látóhatár

Az eddig felvázolt vertikális paramétereken - vagyis a személyes tudatossági nívón - túl tovább árnyalja a képet az a tény is, hogy a kulturális, szociális háttér minden embernél torzító hatást fejt ki. Ezek a vízszintes iránybeli különbségek sohasem függetlenek az adott földrajzi területtől, történelmi kortól, illetőleg az adott népcsoport kollektív tudatától. Mint amikor a prizma a szivárvány színeire bontva továbbítja a fényt. A mi esetünkben ez a kondicionált elme. Abban minden szemlélő egyetért ugyan, hogy fényt lát, abban viszont nem, hogy milyen színűt. Ha megnézzük a júdaizmus egyik legnagyobb prófétájának, Mózesnek a kimagasló istenélményét, akkor azt látjuk, hogy ott végig dualisztikus viszony áll fenn. Úgymond Isten beszél hozzá. Talán a legszembetűnőbb momentum az, amikor megkérdi az Úrtól, hogy mit mondjon Izral fiainak, mi a neve annak, aki küldte Őt. A válasz, az a bizonyos „Ehjeh asher ehjeh” (Vagyok aki Vagyok, vagy másként maga a Létezés, ill. maga az Örökkévaló vagyok) teljesen egyenértékű a hinduk „Aham brahmasmi”-jával. A különbség az, hogy egy advaitin számára ez a tapasztalás (vagyis hát inkább létélmény) úgy következik be, hogy Ő egynek érzi magát AZ-zal. Vagyis a transzcendens és az immanens szemléletmód különbsége nem csak a vallások formális szintjén érvényesül, hanem mélyebben is. Még Rámakrisnával, ezzel a szellemóriással is megtörtént, hogy amikor Jézus formáján kontemplálva révületbe került, hindu ideáljai teljesen háttérbe szorultak, sőt szinte utálatosnak tűntek, és három napig be sem tudott lépni a Káli templomba. Egyébként Daksinésvár nagy szentje különleges szaktekintélynek számít ezen a területen, hiszen egyetlen életen belül átélt egy teljes vallási palettát. 

Douglas Harding világvallásokról írt könyve - amely messze kiemelkedik korának hasonló művei közül - érzékletesen mutatja be egyrészről a hétköznapi hívők és a lényeglátással bíró bölcsek szemléletének alapvető különbségeit (függőleges, tudati dimenziók), másrészről a világvallások látszólag antagonisztikus alaptételeit (vízszintes, formális dimenziók). Jómagam táblázatos formában adom közre mindezt.

Mindezekből következik, hogy a tényleges vallásközi párbeszédhez a jellegbeli sajátosságok figyelembevételén túl, egy bizonyos tudati emelkedettség is szükségeltetik. Annak birtokában még azt is könnyedén sikerül észrevenni, hogy a Jelenések Könyve, és India szakrális irodalma milyen döbbenetesen hasonló szavakkal írja le a Legfelsőbb Lakhelyét.

„És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne; mert az Isten dicsősége megvilágosította azt, és annak szövétneke a Bárány.”  (Jelenések 21:23) 

„Nem süt ott a Nap, sem a Hold, vagy a csillagok, nincs ott villámfény és evilági tűz sem. Ám ha Ő ragyog, kiviláglik minden, fénye beragyogja a mindenséget.”  (Svétásvatara upanisad 6.14)

„Az Én legfelsőbb hajlékomat nem nap vagy hold, tűz vagy elektromosság ragyogja be. Aki egyszer eljut oda, többé már nem tér vissza az anyagi világba.” (Bhagavad-gíta 15.6)

A perszonalitás csapdája

Motoyama professzor szerint keletkezésük körülményeit alapul véve léteznek „sivatagi vallások” és „erdei vallások”. Régebbi felosztás szerint léteznek a „Könyv Népei” (júdaizmus, kereszténység, iszlám) és a „Végtelenség Vallásai” (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus). Bár a teljesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy egyes vallásfilozófiai irányzatok a törzsi, sámánisztikus, animisztikus vallásokat tekintik az „Időtlenség Vallásainak”, a keleti tanokat az „Örök Törvény” megnyilvánulásaként említik. De ezek csupán apró formális eltérések. 

Lényegi különbségnek tekinthető viszont az idő-és sorsszemlélet, valamint a személynek a Végső Valósághoz, mint a Létezés forrásához való viszonya. Kelet nagy vallásai (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) kozmikus jellegük miatt nem szentelnek túlzottan nagy figyelmet az időnek. Nem is volt igazán történetírásuk. Az Örök Vallás nem kezdődött, és nem is végződik sehol. Jelentéktelennek és illuzórikusnak tekintik a múlandó formák világához tartozó személyiséget is. Ezzel szemben a héber mítosz (és örökösei, a kereszténység és az iszlám) az időben gyökerezik. Méghozzá egy lineáris, egyenes vonalú időképben, amely az isteni tervnek megfelelően mozog, és amely a genezistől a bűnbeesésen át, egy kiválasztott nép prófétáinak látomásai mentén, a megváltó - vagy legalábbis egy raszul, egy igaz küldött - közbenjárása révén, egy grandiózus eszkatonig ível töretlenül. 

Izgalmas továbbá a monoteizmus-politeizmus témakör is. Mégpedig azért, mert ha alaposabban szemügyre vesszük, akkor ráébredünk, hogy a látszat csal. Felszínesen úgy vélhetnénk, hogy Nyugat vallásai az oszthatatlan isteni egység szószólói, szemben a pogány Kelettel. De ennek épp a fonákja igaz. Ugyanis Nyugat a pluralista, akinek Istene megszámlálhatatlanul sok ént teremtett, elegendő szabad akarattal ruházva fel őket ahhoz, hogy örökké különbözőek maradjanak Tőle. Kelet a monista, az EGY bajnoka, ahol a Megnevezhetetlen az Egyetlen Valós Létező, míg elkülönült énségünk a nagy illúzió. Sőt, ha kellően éles szemmel vizsgálódunk, akkor észrevehetjük azt is, hogy a totálisan személytelennek tartott buddhista filozófia egyik alaptételében megjelenik a kegyelem. Olvassuk el a magasztos szavait a páli kánonban, és azt fogjuk látni, hogy bármelyik keresztény vagy muszlim ugyanezeket a szavakat használhatná Istenre és a világra.

„Szerzetesek, van egy nem született, nem létesült, nem teremtett, nem összetett. Szerzetesek! Ha ez a nem született, nem létesült, nem teremtett, nem összetett nem lenne, nem volna menekvés a születésből, a létesülésből, a teremtettségből, az összetettségből. Mivel azonban van egy nem született, nem létesült, nem teremtett, nem összetett, van menekvés a születésből, a létesültségből, a teremtettségből, az összetettségből.”

Idézet-csokrok az Öröklét Kertjéből  

Kabír, a hindu és az iszlám vallás nagymestere, ragyogó kétsoros verseiben a legizzóbb látomásoktól a végső ürességig ívelő költeményeket hagyott ránk. Nézzük néhány strófát a középkori India egyik legnagyobb misztikusától a buddhista Szív szútra szellemében:

„Mely partra kelnél át, óh szívem?

Nem járt előtted utazó, s nincs út sem.

Hol látsz mozgást, hol pihenést azon a parton?

Nincs víz, nincs csónak, nincs evezős,

Még a csónakot sincs mihez kikötnöd,

s nincs ember, aki kihúzná.

Nincs föld, nincs ég, nincs idő, nincs semmi: 

nincs part, nincs gázló!

Nincs test, sem elme, és hol lenne az a hely, 

amely a lélek szomját oltja?

Abban az ürességben nem lelsz semmit.”

A katolikus hagyomány legnagyobbjainak mondatait akár a mai neoadvaita tanítók szájába is adhatnánk.

„Ahhoz, hogy a lélek teljesen kiüresedjen, 

a formának meg kell hódolnia a forma nélküli előtt.”   (Keresztes Szent János)

„Amikor visszatérek az ősalaphoz, ősközeghez, az áramláshoz,

az isteni kútfő eredetéhez,

senki sem kérdez meg, hogy honnan jöttem

és hol voltam

Mert senki sem hiányolja ezt a tudást

azon a helyen,

ahol az Isten megszűnik keletkezni.”  (Eckhart mester)

„A Térben nem te laksz. A Tér lakik benned,

Bontsd hát ki, úgy lehet öröklétre menned.”

„Én: Isten gyermeke; az Isten: gyermekem.

Én mindkettő neki, s ő mindkettő nekem.”

„Tudom, hogy nélkülem Isten tovább nem élhet,

Feladja szellemét, mihelyt a nincsbe térek.”  (Angelus Silesius) 

Most következzék az iszlám misztika talán legragyogóbb ékkövétől egy olyan képsor, amely akár Indiában is teljesen otthonra lelne, hiszen a reinkarnáción keresztül megvalósuló lelki evolúciót mutatja be:

„Újra és újra gaz módjára nőttem,

Hétszázhetven álarcot is magamra vettem,

Ásványként haltam, növénnyé lettem,

Növényként pusztultam, állatként születtem.

Ha halállal eltűnök, miért kellene félnem?

Ha legközelebb meghalok

Szárnyakat és tollakat kapok, akár az angyalok.

Ha majd az angyalok fölé szállok,

Amit el sem tudsz képzelni, azzá válok.”   (Dzsalál ad-Dín Rúmí)

Tekintettel arra, hogy a kvantummechanika által a fizika és a metafizika újfent közeledni látszik egymáshoz, most egy tipikus nyugati bölcshöz fordulok, akinek kifejezésmódja közelebb áll a természettudományhoz és a nyugati agnosztikus világképhez.

„A tárgyak létezni látszanak, a tárgynélküli Tudatosság VAN.”

„Miután a tárgyak eltűnnek, a tárgynélküli Tudatosság érintetlenül megmarad.”

 „Mielőtt tárgyak lettek volna, volt tárgynélküli Tudatosság.”

„Ha a tudat a tárgyakhoz kötődik, soha nem szűnik meg a születés és halál agóniája.”

„A NAGY TÉR-en kívül nincs más.”   (Franklin Merrell-Wolff)

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.