A vallásosságtól a
VALLÁS-ig

A Csend az óceán, amelybe az összes vallás összes folyója beleömlik.


(Tájumánavar tamil filozófus)

A kilencvenes években részt vettem egy hétvégi meditációs elvonuláson, amelyet egy katolikus közösség rendezett. A csoportból valaki megkérdezte Alois Bergert [a lelkigyakorlat jezsuita vezetőjét], hogy mi a különbség az általa tanított keresztény meditáció, és a keleti módszerek között. A válasz egy csodálatos hasonlat volt, azóta is őrzöm a szívemben.

„A szellemi életvitel a folyam, a meditáció pedig a csónak, amivel eljuthatunk a tengerhez, amely nem más, mint az üdvösség. Különböző szerkezetű vízi járművek léteznek, és több kikötő áll rendelkezésre. Van olyan ember, aki ezen a parton teszi vízre a hajót, van olyan, aki a másik parton, de a folyam végül az óceánba torkollik. A meditáció segítségével juthatunk el fokozatosan abba az állapotba, amelyben megértjük a szentírást.”

Azt már csak magam teszem hozzá, hogy bármelyiket, legyen az a Bhagavad-Gíta, a Biblia, a Tao te king, vagy éppenséggel a Lótusz szútra. Fentebb idézett mondatok egy olyan személytől származnak, aki szemmel láthatóan már jócskán ivott a Csendből.

Fénytörés

Minden vallásnak két aspektusa van, a látható és a rejtett, vagy ahogyan a tibetiek mondják, a célszerű és a végső tanítás. De a célszerű már csak árnyék. A Tao te king, a taoista filozófia aranyveretes műve költőien fejezi ki a legfőbb formáló elv darabokra hasadását.

„Mikor a nagy Út-at semmibe dobták,

megjelent az erkölcs és a méltányosság” (Weöres Sándor ford.)

Amennyiben metafizikáról beszélünk, és az összehasonlító vallástudomány sík világánál egy picit tágabb panorámát szeretnénk látni, akkor vizsgálódásunkat érdemes olyan személyekkel kezdenünk, akik képesek madártávlatból szemügyre venni a „religio tájait”. Huston Smith alábbi ábráját - amely képi formában jeleníti meg a Vallás kontra vallásosság problémáját - az evangélium szellemében értelmezvén azt mondhatjuk, hogy a kép alsó fertályán „a betű öl”, a csúcsához közel pedig: „a Lélek megelevenít”.

Huston Smith ábrája

Minél közelebb áll egy személy az ábra csúcsán lévő tudati forrásállapothoz, annál inkább átérzi, átlátja, élő valóságként tapasztalja az egységet. A legfelső pont közelében még nincs lényeges térköz a különböző szálak között. Ezen a szinten az átjárhatóság, és átláthatóság még magától értetődő. Nem is a megvilágosodottak szoktak egymással vitázni, hanem a teológusok. Ugyanis a különböző vallások misztikusai közelebb állnak egymáshoz, mint ugyanannak a vallásnak olykor egymással is hadakozó hívei. Hétköznapi fogalmakkal ezt úgy írhatnám le, hogy a forrásvíz mindig ugyanazokkal a jellemzőkkel bír, akár hordóba töltjük, akár kancsóba, akár pohárba. Vagyis a metafizikai hagyomány univerzális. A vallási viszont kollektív-individuális, így hát minél lejjebb haladunk a széttartó vonalak mentén, annál inkább növekszik a közöttük lévő távolság. Egy bizonyos ponton túl már szinte áthidalhatatlannak tűnik a szakadék, és nagy a veszélye annak, hogy az „Ideák Díszes Fogata” tengelytörést szenved az intézményes vallásosság kátyújában.

Amikor ugyanis a kinyilatkoztatás létrejön, még egyidejűleg jelen van a felsőbbrendű valóság is, amely magát a tanítást adekvát formában magyarázni képes. Mármint istenemberek, próféták, avatárák, bölcsek, és úgynevezett vallásalapítók által. A teológia viszont az egyetemes metafizikai igazságokat a dogmatika nyelvére fordítja le, így előbb-utóbb óhatatlanul összetéveszti a szimbólumot az ideák feletti igazsággal. John Main, a bencés keresztény meditáció szülőatyja ezt rendkívül képszerűen világítja meg. Szerinte a fontoskodó elméleteink olyanokká tehetnek minket, mint akiknek nincs ugyan autójuk, de van használati utasításuk.

Ugyanakkor azt is fontos megjegyezni, hogy az inkvizíciótól az „unio mystica”-ig a skála rendkívül széles, olykor nem könnyű meghúzni azt a bizonyos határvonalat a lényegi és a formai között. Érdemes észben tartanunk, hogy a buddhizmus nagy rendszerei (vadzsrajána, théraváda, illetőleg a zen) a mai napig formális egyházi szervezeten belül működnek, mégis kiváló mesterek egész sorát voltak képesek kitermelni az évszázadok során. Vagy említhetném akár a keresztény nagymisztikusok eseteit is, akik kénytelenek voltak a klérus keretrendszerén belül megvilágosodni. Magyarán szólva, az ábrán látható határvonal helyett inkább egy határsávot illene odaképzelnünk.

Ha jobban szemügyre vesszük ezt a kétdimenziós rajzolatot, akkor könnyen felismerhetjük, hogy ez lényegében egy geometriai alakzatnak, egy kúpnak a palástja. Miért fontos ez? Azért, mert ennek a háromdimenziós objektumnak az alapja egy kör. Az átmérő két végén található pontok pedig a legnagyobb távolságot jelentik a kör kerületén belül. (Éppúgy, ahogyan a zodiákus 12 jegye, amely 6 tengely mentén sorakozik fel, vagyis minden archetípus egy másikkal szemben foglal helyet.) Ami azt is jelenti, hogy az általuk képviselt vonások teljesen ütik egymást. Vagy éppen hogy komplementer szerepet töltenek be. Így tehát, ami az egyik vallás, vagy kinyilatkoztatás hiátusa, a másiknak éppen szegletköve, vagy legfőbb erénye. Anagarika Govinda Láma mesteri képsorok útján magyarázza el nekünk:

„Ahogy egy kert szépségét éppen fáinak és virágainak sokszerűsége és különbözősége adja, amelyek közül mindegyik önmagában tökéletes, éppúgy a szellem kertje is élményeinek és kifejeződési formáinak sokszerűségében és különbözőségében őrzi meg szépségét, és eleven értelmét. Ahogyan azonban a kert fái is ugyanabból a talajból nőnek, ugyanazon levegőt lélegzik be és ugyanazon Nap felé nyújtják leveleiket, éppúgy az összes vallás is a belső valóság ugyanazon talajából sarjad, és ugyanazokból a kozmikus erőkből táplálkozik. Ebben rejlik azonosságuk. Karakterük és sajátos szépségük viszont épphogy azon vonásaikon alapul, amelyekben különböznek egymástól, s amelyek alapján mindegyik a maga módján képviseli a tökéletességet.”

A Kába kövétől a Kába Uráig

A vallási irányzatok, vagy filozófiai rendszerek esetében éppen az mutatja a látásmód hézagos voltát, amit tagadni vagy kizárni igyekeznek, nem pedig az, amit hirdetnek. Márpedig amelyik eszmerendszer nem állja ki az összehasonlítás próbáját, azt nem érdemes követni.

Paul Brunton szerint a visszavezető út, vagyis a tudati érlelődés a vallás-misztika-filozófia fokozatokon át megy végbe. Először az ember a kardinális igazságokat csak homályosan fogja föl, csupán sejti, hogy van egy magasabb rendű erő, amelyre föl kell néznie. Ez a vallásos hit állomása. Amint fokozatosan továbbfejlődik, tisztább intuíciók alakulnak ki benne, amelyek elősegítik, hogy befelé tekintsen és érezzen valamit abból az állandó békéből, amely elválaszthatatlanul ehhez az Erőhöz kapcsolódik. Ez a misztikus szegmens. Amint az ember belép életútjának filozófiai szakaszába, az a homályos ösztön, amely először fölmerült benne, most világossággá, és megkülönböztetni tudássá válik.

A rituálétól az élő szellemi tapasztaláson át, a misztika csúcsáig tartó utazást festi le egy ragyogó szúfi példázat. Miután a hívő, jó muszlimhoz illően elvégezte első mekkai zarándoklatát, így összegzi tapasztalatait: „Láttam a Kábát, de nem láttam a Kába Urát.” Midőn jóval később másodszor is lerótta a kegyeletét az égből pottyant kőnél, már így beszél: „Láttam mind a Kábát, mind pedig a Kába Urát.” Ám amikor sok év múltán harmadszor is megjárja az utat, már azt mondja: „Láttam a Kába Urát, de már nem láttam a Kábát.”

Talán mondanom sem szükséges, hogy igen kevesen jutnak el ennek közvetlen felismeréséig. Ez a magvas kis tanítás annál is találóbb, mert például Malajziában politikai és vallási vitát okoz, hogy az országban megjelenő maláj nyelvű keresztény Bibliában Isten neve Allah. (Megjegyzem, hogy Máltán - ahol a lakosság 99 százaléka katolikus - isten nevére szintúgy az Allah kifejezést használják. A mai keresztény araboknak sincs más szavuk az Isten kifejezésre, mint Allah.)

Furcsa módon még az advaita iskolák egyes képviselőinél is fellelhetjük olykor az értetlenség magvait. Ugyanis Sankaracsarja tanítását későbbi értelmezői rejtett buddhizmusnak nevezték. Csupán azért, mert nem fogták fel, hogy a védanta végső igazságáról szóló beszámolók, jellegüket tekintve megszólalásig hasonlítanak a buddhista terminológiára. De haladjunk tovább. A szikh vallás és a vele egy tőről fakadó Szant Mat [Szentek Ösvénye] berkein belül rendkívüli népszerűségre tett szert az Anurag Sagar [A Szeretet Óceánja] című írás, amelyet Kabírnak, Benáresz nagy költő szentjének tulajdonítanak. Ez a mű nem kevesebbet állít, mint hogy Kabír volt a legelső mester, aki eljött ebbe a halandó világba, és mind a négy világkorszakban testet öltött. Pazar mese, számos elemet felvonultat a jól ismert hindu teremtésmítoszokból, de mindezt elképesztően propagandista szellemben. Nyilván azzal a céllal, hogy a szikhizmust a rivális vallások – főképpen a hindu tradíció – fölé emelje. Kiegészítésként jegyzem meg, stílusában még csak nem is hasonlít Kabír magasröptű, misztikus hangvételű kétsorosaihoz. Az meg már végképp gyanús, hogy több különböző, tartalmilag kissé eltérő változat forog közkézen.

Úgyszintén kissé megdöbbentő az is, hogy a vaisnava és sivaita iskolák olykor nagy hévvel igyekeznek mitológiai alapon igazolni, hogy saját imádatuk tárgya, illetőleg a saját ösvényük mögött álló isteni jelkép magasabbrendű más iskolák követőinek hátterénél. Mondhatnám úgy is, hogy Siva kontra Visnu problematika. Óriási értetlenséget, néha pedig megdöbbentő ellenségeskedést szíthat a perszonális-nonperszonális szembenállás is. Általában véve elmondható, hogy igyekszem csínján bánni a kritikával, a következetes tájékoztatás azonban olykor megköveteli a kendőzetlenséget. Erről bővebben a következő blogbejegyzésben:

A személyes látóhatár

Az eddig felvázolt vertikális paramétereken - vagyis a személyes tudatossági nívón - túl tovább árnyalja a képet az a tény is, hogy a kulturális, szociális háttér minden embernél torzító hatást fejt ki. Ezek a vízszintes iránybeli különbségek sohasem függetlenek az adott földrajzi területtől, történelmi kortól, illetőleg az adott nép csoporttudatától. Mint amikor a prizma a szivárvány színeire bontva továbbítja a fényt. A mi esetünkben ez a kondicionált elme. Abban minden szemlélő egyetért ugyan, hogy fényt lát, abban viszont nem, hogy milyen színűt. Ha megnézzük a júdaizmus egyik legnagyobb prófétájának, Mózesnek a kimagasló istenélményét, akkor azt látjuk, hogy ott végig dualisztikus viszony áll fenn. Úgymond Isten beszél hozzá. Talán a legszembetűnőbb momentum az, amikor megkérdi az Úrtól, hogy mit mondjon Izral fiainak, mi a neve annak, aki küldte Őt. A válasz, az a bizonyos „Ehjeh asher ehjeh” (Vagyok aki Vagyok, vagy másként maga a Létezés, ill. maga az Örökkévaló vagyok) teljesen egyenértékű a hinduk „Aham brahmasmi”-jával. A különbség az, hogy egy advaitin számára ez a tapasztalás (vagyis hát inkább létélmény) úgy következik be, hogy Ő egynek érzi magát AZ-zal. Vagyis a transzcendens és az immanens szemléletmód különbsége nem csak a vallások formális szintjén érvényesül, hanem mélyebben is. Még Rámakrisnával, ezzel a szellemóriással is megtörtént, hogy amikor Jézus formáján kontemplálva révületbe került, hindu ideáljai teljesen háttérbe szorultak, sőt szinte utálatosnak tűntek, és három napig be sem tudott lépni a Káli templomba. Egyébként Daksinésvár nagy szentje különleges szaktekintélynek számít ezen a területen, hiszen egyetlen életen belül átélt egy teljes vallási palettát.

Douglas Harding világvallásokról írt könyve - amely messze kiemelkedik korának hasonló művei közül - érzékletesen mutatja be egyrészről a hétköznapi hívők és a lényeglátással bíró bölcsek szemléletének alapvető különbségeit (függőleges, tudati dimenziók), másrészről a világvallások látszólag antagonisztikus alaptételeit (vízszintes, formális dimenziók). Jómagam táblázatos formában adom közre mindezt.

hétköznapi hívők

    • Bajaink Isten ellen elkövetett bűneink (vagy az emberiség ősbűnének, bukásának) következményei

    • Isten teremtette a világot, az idő reális, a teremtésnek kezdete és végpontja van, a történelem pedig nem más, mint Istennek az ember számára rendelt grandiózus terve, amely lényegében a genezis és az apokalipszis között feszülő drámai történéshalmaz

    • Legyen bennünk töretlen hit, ez minden

    • A saját hagyományunk tökéletes és hiánytalan, számunkra ez éppen elegendő

    • Legyünk jók, és engedelmesek, a megszabadulás előfeltétele az erkölcsi kódex és a parancsolatok követése

    • Imádkozzunk, és hajoljunk meg a felettünk trónoló Transzcendens Erő előtt (aki végtelenül távoli, akivel soha nem lehetünk egyenlőek, és aki mégis aktív formálója életünknek)

bölcsek

    • Minden problémánk abból fakad, hogy tudatlanok vagyunk önmagunk igaz természetét illetően

    • A világ délibáb, az elkülönült ének látványa csupán káprázat [májá], a teremtés és felbomlás isteni játéka [líla] pedig megszámlálhatatlanul sok ciklusban, vég nélkül zajlik az illuzórikus időben

    • Alkalmazzuk a megkülönböztető tudást, és alkalmasint kérdőjelezzünk meg mindent

    • „Mit tud Angliáról az, aki csak Angliát ismeri?”, vagyis vegyük le a szemellenzőt, legyünk nyitottak, és rugalmasak

    • Legyünk belátóak, és lényegi tudással bírók, az erkölcs nem egyéb, mint a szellemi megismerésben történt előrehaladás és mély belátás nyilvánvaló következménye

    • Meditáljunk, és fedjük fel az öröktől fogva bennünk lakozó Immanens Létezőt (amely közelebb áll hozzánk, mint bármi más, és aki sokkal inkább nevezhető ÉN-nek, mint saját személyes önmagunk)

Mindezekből következik, hogy a tényleges vallásközi párbeszédhez a jellegbeli sajátosságok figyelembevételén túl, egy bizonyos tudati emelkedettség is szükségeltetik. Annak birtokában még azt is könnyedén sikerül észrevenni, hogy a Jelenések Könyve, és az upanisadok irodalma milyen döbbenetesen hasonló szavakkal írja le a Legfelsőbb Lakhelyét.

És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne; mert az Isten dicsősége megvilágosította azt, és annak szövétneke a Bárány. (Jelenések 21:23)

Nem süt ott a Nap, sem a Hold, vagy a csillagok, nincs ott villámfény és evilági tűz sem. Ám ha Ő ragyog, kiviláglik minden, fénye beragyogja a mindenséget.” (Svétásvatara upanisad 6.14)

Az Én legfelsőbb hajlékomat nem nap vagy hold, tűz vagy elektromosság ragyogja be. Aki egyszer eljut oda, többé már nem tér vissza az anyagi világba. (Bhagavad-gíta 15.6)

A perszonalitás csapdája

Motoyama professzor szerint keletkezésük körülményeit alapul véve léteznek „sivatagi vallások” és „erdei vallások”. Régebbi felosztás szerint léteznek a „Könyv Népei” (júdaizmus, kereszténység, iszlám) és a „Végtelenség Vallásai” (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus). Bár a teljesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy egyes vallásfilozófiai irányzatok a törzsi, sámánisztikus, animisztikus vallásokat tekintik az „Időtlenség Vallásainak”, a keleti tanokat az „Örök Törvény” megnyilvánulásaként említik. De ezek csupán apró formális eltérések.

Lényegi különbségnek tekinthető viszont az idő-és sorsszemlélet, valamint a személynek a Végső Valósághoz, mint a Létezés forrásához való viszonya. Kelet nagy vallásai (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) kozmikus jellegük miatt nem szentelnek túlzottan nagy figyelmet az időnek. Nem is volt igazán történetírásuk. Az Örök Vallás nem kezdődött, és nem is végződik sehol. Jelentéktelennek és illuzórikusnak tekintik a múlandó formák világához tartozó személyiséget is. Ezzel szemben a héber mítosz (és örökösei, a kereszténység és az iszlám) az időben gyökerezik. Méghozzá egy lineáris, egyenes vonalú időképben, amely az isteni tervnek megfelelően mozog, és amely a genezistől a bűnbeesésen át, egy kiválasztott nép prófétáinak látomásai mentén, a megváltó - vagy legalábbis egy raszul, egy igaz küldött - közbenjárása révén, egy grandiózus eszkatonig ível töretlenül.

Izgalmas továbbá a monoteizmus-politeizmus témakör is. Mégpedig azért, mert ha alaposabban szemügyre vesszük, akkor ráébredünk, hogy a látszat csal. Felszínesen úgy vélhetnénk, hogy Nyugat vallásai az oszthatatlan isteni egység szószólói, szemben a pogány Kelettel. De ennek épp a fonákja igaz. Ugyanis Nyugat a pluralista, akinek Istene megszámlálhatatlanul sok ént teremtett, elegendő szabad akarattal ruházva fel őket ahhoz, hogy örökké különbözőek maradjanak Tőle. Kelet a monista, az EGY bajnoka, ahol a Megnevezhetetlen az Egyetlen Valós Létező, míg elkülönült énségünk a nagy illúzió. Sőt, ha kellően éles szemmel vizsgálódunk, akkor észrevehetjük azt is, hogy a totálisan személytelennek tartott buddhista filozófia egyik alaptételében megjelenik a kegyelem. Olvassuk el a magasztos szavait a páli kánonban, és azt fogjuk látni, hogy bármelyik keresztény vagy muszlim ugyanezeket a szavakat használhatná Istenre és a világra.

„Szerzetesek, van egy nem született, nem létesült, nem teremtett, nem összetett. Szerzetesek! Ha ez a nem született, nem létesült, nem teremtett, nem összetett nem lenne, nem volna menekvés a születésből, a létesülésből, a teremtettségből, az összetettségből. Mivel azonban van egy nem született, nem létesült, nem teremtett, nem összetett, van menekvés a születésből, a létesültségből, a teremtettségből, az összetettségből.”

De még ennél is tovább mehetünk. Ha teremtéstörténet tekintetében szeretnénk párhuzamot találni a buddhizmus, valamint a júdeo-keresztény szemlélet között, akkor erre is van lehetőség. Fogadják szeretettel ebben a témában Cser Zoltán buddhista tanító szavait a következő rövid videóban.

Gyakorta szembesülök azzal is, hogy keresztény egyházi méltóságok erőteljes minősítést engednek meg maguknak olyan vallásokkal szemben, amelyek nem monoteista jellegűek, vagy legalábbis az alapkarakterükből nem olvasható ki az egyistenhit. (Vagy netán elhatárolódnak attól, hog a Végső Valóság természetéről bármit is kijelentsenek. Mint például a buddhizmus.)

Egészen megdöbbentő volt számomra egy jezsuita pap szájából hallani azt a kijelentést, hogy a mantrák pogány hindu istenek nevei. Ha úgy tetszik, akkor ez konkrét iskolapéldája annak, amikor valaki a szemellenzős teológiai képzés által gúzsba kötötten alkalmaz jelzőket egy olyan ősi, nagy múltú kultúrára, amelyet soha, semmilyen módon nem kísérelt megismerni. Sem közelrő, sem távolról. De akkor lássuk, hogy mi jellemző a kereszténység biznyos szegmensére.

  • Szentek tisztelete, illetve a közbenjárásuk kérése

  • Relikviák

  • Kegytárgyak

  • Mária-kultusz

Ezzel a vallásos eszköztárral a katolicizmus a hinduizmus egyes irányzataihoz, és a mahájána buddhizmushoz hasonlít. Szóval akkor kérdem tisztelettel, ennek fényében ki merészel itt bálványimádásról szót ejteni?

Indiában azt vallják, hogy minden embernek a karaktere és jelenlegi tudati fejlettsége határozza meg, hogy az Örök Törvény (Szanátana Dharma) hatalmas tárházából melyik ösvény, milyen szakrális eszköztár felel meg leginkább számára. Ugyanígy kollektív szlnten. Ha kellően őszinte szívvel tekintünk a különféle népcsoportokra, illetőleg vallási közösségekre, akkor azt láthatjuk, hogy az éppen fennálló isten-és világképük a kollektív tudati fejlődésüknek pontos tükörképe. Indiában Siva különböző, széles spektrumú megnyilvánulásai (a világokat pusztító félelmetes Mahádéva alakjától a Jóga Urán át az abszolút, szinte már minden személyes formán túli Abszolút Létezőig ) teljességgel egyenértékűek Jahve különféle vonásaival. A haragvó, büntető, népével szövetséget kötő, az emberi sorsokba állandóan beavatkozó törzsi istenségtől a Jézus által kinyilatkoztatott feltétel nélkül szerető Atya formátumig. Ennek mélyebb megértéséhez segítségül hívom a Kasmíri Saivizmus teremtés modelljét. (Ott is leginkább a 4. pontot emelném ki.)

Körpanoráma

A teljességből fakadó tanítás onnan ismerszik meg, hogy azt mondja: a formális különbségek, és látszólagos ellentmondások mögött esszenciálisan egyetlen valóság létezik. Mindez nem ekvivalens azzal az állítással, hogy minden út Rómába vezet, ez csak annyit tesz, hogy több külsődleges út vezet oda. A jó hír tehát az, hogy mindegyik vallásnak létezik egy vagy több misztikus-gnosztikus túlélő hagyományvonala.

  • Júdaizmus-Kabbala;

  • Iszlám-Szúfizmus;

  • Kereszténység-Keresztény misztika, kisebb mértékben gnosztika (Tamás apostol és az apokrif iratok után);

  • Buddhizmus-Vadzsrajána, Tantrajána, Zen (bár a théravádát sem tekinthetjük kiüresedettnek és megcsontosodottnak)

  • Kínai Univerzizmus-Misztikus taoista őshagyomány, Csan

  • Hinduizmus-Jóga, Védanta, Tantra, Bhakti, stb (lényegében olyan sok, hogy felsorolni is nehéz)

A legmagasabb rendű gnosztikus tapasztalatok nagyon egybehangzóak, bármelyik hagyományból származzanak is. Ezen szellemi magaslatok legtekintélyesebb képviselői mindig is önmagukban fedték fel, és ennek alapján nyilvánították ki a végső valóságot. Ők tényleg elmondhatják magukról - Kabír szavaival élve - , hogy „Allah és Rám gyermeke vagyok”. Guru Nanak egyik gyakran idézett mondata így hangzik: „Kérlek, mutasd meg nekem azt a helyet, ahol nincs jelen Isten.” Hiszen lényünk legbelső, centrális magva minőségileg teljesen azonos a végső realitással, amely a duális emberi nyelv által kimondható bármilyen formát meghalad. Amennyiben az önátadás tökéletessé vált, akkor a személy megszűnik, nincs többé én, csak Ő. Ahogy Indiában mondják: „Tat tvam aszi”, én Ő vagyok, pontosabban én AZ vagyok, a legfelsőbb Brahman. Ennek érzékeltetésére most közzéteszem a Hazrat Inayat Khan által alapított nemzetközi szufi szervezet alapelveit. [Forrás: Szász Ilma honlapja ]

Egy Isten van, az örök Egy Létező, nincs más rajta kívül.

Egy Mester van, a lelkeket vezető Szellem, nincs más rajta kívül.

Egy Szent Könyv van, a Természet szent könyve, ami megvilágosíthatja a tanulmányozóját.

Egy Vallás van, a közvetlen, egyenes út az ideális, helyes praxishoz, ami betölti minden lélek életcélját.

Egy Törvény van, a kölcsönösségé, amely észlelhető az igazságra ébredettek önzetlen tudatában.

Egy Testvériség van, az emberiség, ami összefogja Isten gyermekeit.

Egy Erkölcs van, a Szeretet, ami az önzetlenségből ered, és a jótékony tettekben virágzik ki.

Egy Dicsérendő dolog van, az ami felemeli a hívő szívét a láthatóból a láthatatlan felé.

Egy Igazság van, lényünk igazi ismerete, ami a bölcsesség leglényege.

Egy Út van, a hamis ego átvezetése az igaziba, a halandó a halhatatlanba, amelyben minden tökéletesség benne foglaltatik.

Amiért itt most Paramhansza Rámakrisnát kiemelten említem, annak az az oka, hogy Daksinésvár nagy szentjének élete és munkássága igazán kivételesnek mondható. Ha létezik a szó legtisztább értelmében vett ökumené, akkor az Ő működése annak legtisztább mintapéldája. (Káli imádat, Rám mantra, Krisna bhakti, tantra, advaita védanta, kereszténység, és iszlám a palettán.) Annak érdekében, hogy Rámakrisna tökéletes egységlátását érzékeltetni tudjam, segítségül hívok néhány rövid idézetet.

„Amikor egy avatár lent van a földön, megtestesíti az összes többi, előtte itt járt avatár tudatát. Aki Ráma, aki Krisna, egy személyben Rámakrisna.”

„A formával bíró Káli az anyám, a személytelen Brahman pedig az apám.”

„Eképpen a személyes és személytelen Isten egy és ugyanaz a szubsztancia. E Létezőt Abszolútnak vagy Feltétlennek nevezem, amikor nem tudom elgondolni tevékenynek, teremtőnek, fenntartónak, vagy pusztítónak. Személyesnek, tulajdonságokkal bírónak nevezem viszont, amikor aktívnak, teremtőnek, fenntartónak, pusztítónak gondolom, és minden más lehetséges helyzetben.”

„Hiszen a bölcsek, a szent iratok és a kinyilatkoztatások mind egyetértenek abban, hogy a Feltétlen az ember számára - úgy bensőjében, mint rajta kívül - feltételes létezőként nyilvánul meg. A Személytelen személyes Istenként mutatkozik meg.”

„Ugyanazt a Létezőt, akit a védántinok Brahmannak [Abszolút] neveznek, a jógik Átmannak [egyetemes Lélek], a bhakták [Isten szerelmesei vagy követői] pedig Bhagavánnak [isteni tulajdonságokkal rendelkező személyes Isten] nevezik.”

Ezen a téren ugyancsak figyelmet érdemel a középkor nagy indiai misztikus szentje, Shirdi Sai Baba is.

Az istennek (Brahman) két aspektusa létezik: az egyik a Nirgun (meg nem nyilvánult), a másik a Sagun (megnyilvánult). A Nirgun forma nélküli, a Sagun pedig formát öltött. Mindkettő ugyanazt a Brahmant jelöli. Egyesek az előbbit imádják, mások az utóbbit. Ahogy a Gitaban áll (XII. fejezet) a megnyilvánultat egyszerűbb imádni, és ez a kívánatosabb is. Ahogy az embernek is van formája (teste, érzékei stb.), sokkal természetesebb és könnyebb Istent is egy megtestesült formájában imádni. Szeretetünk és odaadásunk nem fejlődik ki, ha egy bizonyos ideig nem a Sagun Brahmant imádjuk, de ahogy előrehaladunk, ő majd elvezet a Nirgun Brahmanhoz.

De még az iszlám ezoterikus vonulatában is rábukkanhatunk olyan gyöngyszemekre, amelyeket Sankara és Nágárdzsúna filozófiai fejtegetéseivel egy lapon említhetnénk. Ibn Arabi szinte védantista szóhasználattal élve tagadja a jól ismert szúfi doktrínát. Szerinte az a tétel, miszerint Allah megismerése az én létezésének kioltása, majd a kioltódás kioltása után következik, abszolút mértékben elhibázott. A megismeréshez nem szükséges semmiféle énnek a léte. Ami nem létezik, az nem tud megszűnni sem. Hasonszőrű leírással találkozunk a buddhista Pradzsnyápáramitá szútrában is.

„Nincs szenvedés, nincs annak oka, nincs annak megszűnése, nincs ösvény,

nincs bölcsesség, nincs megvalósítás, nincs nem megvalósítás.”

Idézet-csokrok az Öröklét Kertjéből

Kabír, a hindu és az iszlám vallás nagymestere, ragyogó kétsoros verseiben a legizzóbb látomásoktól a végső ürességig ívelő költeményeket hagyott ránk. Nézzük néhány strófát a középkori India egyik legnagyobb misztikusától a buddhista Szív szútra szellemében:

„Mely partra kelnél át, óh szívem?

Nem járt előtted utazó, s nincs út sem.

Hol látsz mozgást, hol pihenést azon a parton?

Nincs víz, nincs csónak, nincs evezős,

Még a csónakot sincs mihez kikötnöd,

s nincs ember, aki kihúzná.

Nincs föld, nincs ég, nincs idő, nincs semmi:

nincs part, nincs gázló!

Nincs test, sem elme, és hol lenne az a hely,

amely a lélek szomját oltja?

Abban az ürességben nem lelsz semmit.”

A katolikus hagyomány legnagyobbjainak mondatait akár a mai neoadvaita tanítók szájába is adhatnánk.

„Ahhoz, hogy a lélek teljesen kiüresedjen,

a formának meg kell hódolnia a forma nélküli előtt.” (Keresztes Szent János)

„Amikor visszatérek az ősalaphoz, ősközeghez, az áramláshoz,

az isteni kútfő eredetéhez,

senki sem kérdez meg, hogy honnan jöttem

és hol voltam

Mert senki sem hiányolja ezt a tudást

azon a helyen,

ahol az Isten megszűnik keletkezni.” (Eckhart mester)

„A Térben nem te laksz. A Tér lakik benned,

Bontsd hát ki, úgy lehet öröklétre menned.”

„Én: Isten gyermeke; az Isten: gyermekem.

Én mindkettő neki, s ő mindkettő nekem.”

„Tudom, hogy nélkülem Isten tovább nem élhet,

Feladja szellemét, mihelyt a nincsbe térek.” (Angelus Silesius)

Most következzék az iszlám misztika talán legragyogóbb ékkövétől egy olyan képsor, amely akár Indiában is teljesen otthonra lelne, hiszen a reinkarnáción keresztül megvalósuló lelki evolúciót mutatja be:

„Újra és újra gaz módjára nőttem,

Hétszázhetven álarcot is magamra vettem,

Ásványként haltam, növénnyé lettem,

Növényként pusztultam, állatként születtem.

Ha halállal eltűnök, miért kellene félnem?

Ha legközelebb meghalok

Szárnyakat és tollakat kapok, akár az angyalok.

Ha majd az angyalok fölé szállok,

Amit el sem tudsz képzelni, azzá válok.” (Dzsalál ad-Dín Rúmí)

Tekintettel arra, hogy a kvantummechanika által a fizika és a metafizika újfent közeledni látszik egymáshoz, most egy tipikus nyugati bölcshöz fordulok, akinek kifejezésmódja közelebb áll a természettudományhoz és a nyugati agnosztikus világképhez.

„A tárgyak létezni látszanak, a tárgynélküli Tudatosság VAN.”

„Miután a tárgyak eltűnnek, a tárgynélküli Tudatosság érintetlenül megmarad.”

„Mielőtt tárgyak lettek volna, volt tárgynélküli Tudatosság.”

„Ha a tudat a tárgyakhoz kötődik, soha nem szűnik meg a születés és halál agóniája.”

„A NAGY TÉR-en kívül nincs más.” (Franklin Merrell-Wolff)

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.