A kilencvenes években részt vettem egy hétvégi meditációs elvonuláson, amelyet egy katolikus közösség rendezett. A csoportból valaki megkérdezte Alois Bergert [a lelkigyakorlat jezsuita vezetőjét], hogy mi a különbség az általa tanított keresztény meditáció, és a keleti módszerek között. A válasz egy csodálatos hasonlat volt, azóta is őrzöm a szívemben.

„A szellemi életvitel a folyam, a meditáció pedig a csónak, amivel eljuthatunk a tengerhez, amely nem más, mint az üdvösség. Különböző szerkezetű vízi járművek léteznek, és több kikötő áll rendelkezésre. Van olyan ember, aki ezen a parton teszi vízre a hajót, van olyan, aki a másik parton, de a folyam végül az óceánba torkollik. A meditáció segítségével juthatunk el fokozatosan abba az állapotba, amelyben megértjük a szentírást.”

Minél közelebb áll egy személy az ábra csúcsán lévő tudati forrásállapothoz, annál inkább átérzi, átlátja, élő valóságként tapasztalja az egységet. A legfelső pont közelében még nincs lényeges térköz a különböző szálak között. Ezen a szinten az átjárhatóság, és átláthatóság még magától értetődő. A legélesebb vallási vitákat többnyire nem a misztikusok, hanem a teológusok folytatják. Ugyanis a különböző vallások misztikusai közelebb állnak egymáshoz, mint ugyanannak a vallásnak olykor egymással is hadakozó hívei. 

Hétköznapi fogalmakkal ezt úgy írhatnám le, hogy a forrásvíz mindig ugyanazokkal a jellemzőkkel bír, akár hordóba töltjük, akár kancsóba, akár pohárba. Vagyis a metafizikai hagyomány univerzális. A vallási megjelenési forma viszont kollektív és individuális, így hát minél lejjebb haladunk a széttartó vonalak mentén, annál inkább növekszik a közöttük lévő távolság. Egy bizonyos ponton túl már szinte áthidalhatatlannak tűnik a szakadék, és nagy a veszélye annak, hogy az „Ideák Díszes Fogata” tengelytörést szenved az intézményes vallásosság kátyújában. 

A kinyilatkoztatás vagy egy nagy szellemi tanítás megszületésének forrásánál még jelen van az a közvetlen spirituális tapasztalás, amelyből maga a tanítás fakad – az istenemberek, próféták, avatárák, bölcsek és úgynevezett vallásalapítók személyében. A formális vallás azonban - Frithjof Schuon megfogalmazásában - az egyetemes metafizikai igazságokat a dogmatika nyelvére fordítja le, s eközben óhatatlanul fennáll annak veszélye, hogy a szimbólumot összetéveszti a formafeletti Igazsággal. 

John Main, a bencés keresztény meditáció szülőatyja ezt rendkívül képszerűen világítja meg. Szerinte a fontoskodó elméleteink olyanokká tehetnek minket, mint akiknek nincs ugyan autójuk, de van használati utasításuk. (John Main: Essential Writings, szerk. Laurence Freeman OSB) 

Malajziában például hosszú politikai, vallási és jogi vitát váltott ki, hogy a maláj nyelvű keresztény Bibliában Istent az „Allah” szóval jelölik. (Megjegyzem, hogy Máltán - ahol a lakosság túlnyomó többsége katolikus - az arab Allah szóval azonos eredetű Alla a bevett megnevezés Istenre. A mai keresztény araboknak sincs más szavuk az Isten kifejezésre, mint Allah.)

„A végső Igazság olyan egyszerű! Nem több, mint saját eredeti, természetes állapotunkban lenni. Mindössze ennyit szükséges mondani. Mégis valóságos csoda, hogy ennek az egyszerű Igazságnak a tanításához annyi vallásnak, hitnek és módszernek kellett létrejönnie, amelyek vitatkozni kezdtek egymással! Milyen kár! Milyen kár!”  (Sri Ramana Maharsi: Talks with Sri Ramana Maharshi, Talk 96 )

Ugyanakkor azt is fontos megjegyezni, hogy az inkvizíciótól az „unio mystica”-ig a skála rendkívül széles, olykor nem könnyű meghúzni azt a bizonyos határvonalat a lényegi és a formai között. Érdemes észben tartanunk, hogy a buddhizmus nagy rendszerei (vadzsrajána, théraváda, illetőleg a zen) a mai napig formális egyházi szervezeten belül működnek, mégis kiváló mesterek egész sorát voltak képesek kitermelni az évszázadok során. Vagy említhetném akár a keresztény nagymisztikusok eseteit is, akik kénytelenek voltak a klérus keretrendszerén belül megvilágosodni. Magyarán szólva, az ábrán látható határvonal helyett inkább egy határsávot illene odaképzelnünk. A forma tehát nem feltétlenül akadály: megfelelő módon használva éppen a formafeletti felé vezethet. 

Ha jobban szemügyre vesszük ezt a kétdimenziós rajzolatot, könnyen felismerhetjük benne egy geometriai alakzat, egy kúp palástját. Miért fontos ez? Azért, mert ennek a háromdimenziós objektumnak az alapja egy kör. A kör átmérőjének két végpontja pedig a kerületen egymástól legtávolabb eső két pont. Ami azt is jelenti, hogy az általuk képviselt vonások teljesen ütik egymást. Vagy éppen komplementer szerepet töltenek be. Így tehát, ami az egyik vallás, vagy kinyilatkoztatás hiátusa, a másiknak éppen szegletköve, vagy legfőbb erénye. 

„Ahogy egy kert szépségét éppen fáinak és virágainak sokszerűsége és különbözősége adja, amelyek közül mindegyik önmagában tökéletes, éppúgy a szellem kertje is élményeinek és kifejeződési formáinak sokszerűségében és különbözőségében őrzi meg szépségét, és eleven értelmét. Ahogyan azonban a kert fái is ugyanabból a talajból nőnek, ugyanazon levegőt lélegzik be és ugyanazon Nap felé nyújtják leveleiket, éppúgy az összes vallás is a belső valóság ugyanazon talajából sarjad, és ugyanazokból a kozmikus erőkből táplálkozik. Ebben rejlik azonosságuk. Karakterük és sajátos szépségük viszont épphogy azon vonásaikon alapul, amelyekben különböznek egymástól, s amelyek alapján mindegyik a maga módján képviseli a tökéletességet.”

(Lama Anagarika Govinda: A korai buddhista filozófia lélektani attitűdje, Bevezetés)

 A személyes látóhatár

Az eddig felvázolt vertikális paramétereken - vagyis a személyes tudatossági nívón - túl tovább árnyalja a képet az a tény is, hogy a kulturális, szociális háttér minden embernél torzító hatást fejt ki. Ezek a vízszintes iránybeli különbségek sohasem függetlenek az adott földrajzi területtől, történelmi kortól, illetőleg az adott népcsoport kollektív tudatától. Mint amikor a prizma a szivárvány színeire bontva továbbítja a fényt. A mi esetünkben ez a kondicionált elme. Abban minden szemlélő egyetért ugyan, hogy fényt lát, abban viszont nem, hogy milyen színűt. A transzcendens tapasztalat és annak értelmezése nem feltétlenül ugyanaz. 

Ha megnézzük a júdaizmus egyik legnagyobb prófétájának, Mózesnek a kimagasló istenélményét, akkor azt látjuk, hogy ott végig dualisztikus viszony áll fenn. Úgymond Isten beszél hozzá. Talán a legszembetűnőbb momentum az, amikor megkérdi az Úrtól, hogy mit mondjon Izral fiainak, mi a neve annak, aki küldte Őt. A válasz, az a bizonyos „Ehyeh asher ehyeh.” Vagyok aki Vagyok, vagy másként maga a Létezés, ill. maga az Örökkévaló vagyok. A görög Septuaginta még közelebb visz ehhez a létmetafizikai olvasathoz: „egō eimi ho ōn” , nagyjából „Én vagyok a Létező/Aki van”. 

Advaita olvasatban teljesen egyenértékű a hinduk „Aham brahmasmi”-jával. Ramana Maharsi egyenesen egymás mellé állította az Exodus „VAGYOK, AKI VAGYOK” kijelentését és az upanisadikus „aham brahmāsmi” („Brahman vagyok”) formulákat. Számára a bibliai „VAGYOK” nem valamely külső Isten puszta neve volt, hanem magára az abszolút Létre mutatott: „A Létezés az Önvaló. A »Vagyok« Isten neve.”  (Talks with Sri Ramana Maharshi, Talk 106)

Innen nézve az sem meglepő, hogy ami az advaita nyelvén az Átman és Brahman azonosságaként fogalmazódik meg, az egy alapvetően dualisztikus vallási közegben Isten önkinyilatkoztatásaként jelenik meg: „Én vagyok.” A különbség nem feltétlenül magában a tapasztalatban van, hanem abban a vallási és fogalmi látóhatárban is, amelyen keresztül a tapasztalat értelmezhetővé válik. 

Még Rámakrisnával - ezzel a mérhetetlen  szellemiségű lénnyel - is megtörtént, hogy a keresztény szádhanája során a Jézus iránti kontempláció néhány napra olyannyira betöltötte tudatát, hogy saját beszámolóinak hagyománya szerint hindu istenalakjai és korábbi vallási gondolatai teljesen háttérbe szorultak; három napon át még Káli templomába sem ment be. Végül látomásában megjelent előtte Jézus, majd alakja mintegy beleolvadt Rámakrisnába. Egyébként Daksinésvár nagy szentje különleges szaktekintélynek számít ezen a területen, hiszen egyetlen életen belül átélt egy teljes vallási palettát. 

Douglas Harding világvallásokról írt könyve – amely számomra messze kiemelkedik korának hasonló művei közül – érzékletesen mutatja meg a vallás külsődlegesebb, konvencionális szemlélete és a misztikus lényeglátás közötti különbséget. Ez a vertikális különbség nem esik egybe Kelet és Nyugat, illetve egyik vagy másik vallás határvonalaival: mindkét szemléleti szint megjelenhet ugyanazon tradíción belül is. Harding gondolatmenetét az alábbiakban foglalom össze. 

Mindezekből következik, hogy a tényleges vallásközi párbeszédhez a jellegbeli sajátosságok ismeretén túl bizonyos tudati tágasság is szükségeltetik. Annak birtokában olyan párhuzamok is láthatóvá válhatnak, amelyek a vallások külső formái felől nézve aligha volnának nyilvánvalóak. Feltűnő példája ennek az a fény-szimbolika, amellyel a bibliai és az indiai szakrális hagyomány a végső, evilági feltételeken túli Valóságot érzékelteti. 

„És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne; mert az Isten dicsősége megvilágosította azt, és annak szövétneke a Bárány.”  (Jelenések 21:23) 

„Nem süt ott a Nap, sem a Hold, vagy a csillagok, nincs ott villámfény és evilági tűz sem. Ám ha Ő ragyog, kiviláglik minden, fénye beragyogja a mindenséget.”  (Svétásvatara upanisad 6.14)

„Nem ragyogja be azt a helyet sem a nap, sem a hold, sem a tűz lángja; s akik oda eljutnak, nem térnek vissza többé. Az az én legfőbb lakhelyem.”  (Bhagavad-gíta 15.6)

A perszonalitás csapdája

Motoyama professzor szerint keletkezésük körülményeit alapul véve léteznek „sivatagi vallások” és „erdei vallások”. Régebbi felosztás szerint léteznek a „Könyv Népei” (júdaizmus, kereszténység, iszlám) és a „Végtelenség Vallásai” (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus). Bár a teljesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy egyes vallásfilozófiai irányzatok a törzsi, sámánisztikus, animisztikus vallásokat tekintik az „Időtlenség Vallásainak”, a keleti tanokat az „Örök Törvény” megnyilvánulásaként említik. De ezek csupán apró formális eltérések. 

Lényegi különbségnek tekinthető viszont az idő-és sorsszemlélet, valamint a személynek a Végső Valósághoz, mint a Létezés forrásához való viszonya. Kelet nagy vallásai (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) kozmikus jellegük miatt nem szentelnek túlzottan nagy figyelmet az időnek. Az Örök Törvény nem egy meghatározott történelmi pillanatban kezdődik, és nem egy egyszeri végpont felé tart. 

Ezzel szemben a bibliai hagyomány és annak keresztény, illetve iszlám örökösei erőteljesen történeti szemléletűek. Méghozzá egy lineáris, egyenes vonalú időképben, amely az isteni tervnek megfelelően mozog, és amely a genezistől a bűnbeesésen át, egy kiválasztott nép prófétáinak látomásai mentén, a megváltó - vagy legalábbis egy raszul, egy igaz küldött - közbenjárása révén, egy grandiózus eszkatonig ível töretlenül. 

Ugyanakkor, ha kellően éles szemmel vizsgálódunk, még a személyes Isten fogalmát nélkülöző buddhizmusban is felfedezhetjük azt a spirituális funkciót, amelyet a teisztikus vallások a kegyelem fogalmával jelölnek. Marco Pallis éppen ebben az értelemben beszél „kegyelemről a buddhizmusban”. Olvassuk el a magasztos szavait a páli kánonban, és azt fogjuk látni, hogy bármelyik keresztény vagy muszlim ugyanezeket a szavakat használhatná Istenre és a világra.

„Szerzetesek, van egy nem született, nem létesült, nem teremtett, nem összetett. Szerzetesek! Ha ez a nem született, nem létesült, nem teremtett, nem összetett nem lenne, nem volna menekvés a születésből, a létesülésből, a teremtettségből, az összetettségből. Mivel azonban van egy nem született, nem létesült, nem teremtett, nem összetett, van menekvés a születésből, a létesültségből, a teremtettségből, az összetettségből.”

Idézet-csokrok az Öröklét Kertjéből  

Kabír, a hindu és az iszlám vallás nagymestere, ragyogó kétsoros verseiben a legizzóbb látomásoktól a végső ürességig ívelő költeményeket hagyott ránk. Nézzük néhány strófát a középkori India egyik legnagyobb misztikusától a buddhista Szív szútra szellemében:

„Mely partra kelnél át, óh szívem?

Nem járt előtted utazó, s nincs út sem.

Hol látsz mozgást, hol pihenést azon a parton?

Nincs víz, nincs csónak, nincs evezős,

Még a csónakot sincs mihez kikötnöd,

s nincs ember, aki kihúzná.

Nincs föld, nincs ég, nincs idő, nincs semmi: 

nincs part, nincs gázló!

Nincs test, sem elme, és hol lenne az a hely, 

amely a lélek szomját oltja?

Abban az ürességben nem lelsz semmit.”

A katolikus misztikus hagyomány némely legmerészebb mondatát akár mai zen tanítók szájába is adhatnánk.  Keresztes Szent János misztikájának központi motívuma a „nada”, a radikális kiüresedés: a léleknek minden megragadható formától és képzettől szabaddá kell válnia ahhoz, hogy befogadhassa a formákba nem zárható Istent. Más szóval: a lélek kiüresedésében a megragadható formáknak végül meg kell hajolniuk a formákba nem zárható Isteni előtt. 

„Hogy eljuss oda, ahol mindent birtokolsz, ne akarj birtokolni semmit.  Hogy eljuss oda, ahol minden vagy, ne akarj lenni semmi.”

„A szem, amellyel Istent látom, ugyanaz a szem, amellyel Isten lát engem. Az én szemem és Isten szeme egy szem, egy látás, egy megismerés és egy szeretet.”  (Eckhart mester)

„A Térben nem te laksz. A Tér lakik benned,

Bontsd hát ki, úgy lehet öröklétre menned.”

„Én: Isten gyermeke; az Isten: gyermekem.

Én mindkettő neki, s ő mindkettő nekem.”

„Tudom, hogy nélkülem Isten tovább nem élhet,

Feladja szellemét, mihelyt a nincsbe térek.”  (Angelus Silesius) 

Végül forduljunk egy jellegzetesen nyugati gondolkodóhoz. Franklin Merrell-Wolff matematikai és filozófiai műveltséggel közelített ahhoz a transzcendens tapasztalathoz, amelyet a keleti hagyományok egészen más fogalmi nyelven írnak le. Saját realizációjának központi fogalma a „tárgy nélküli Tudatosság” (Consciousness-without-an-object), szimbóluma pedig a „NAGY TÉR” (GREAT SPACE). Néhány aforizmája akár az upanisadok vagy az advaita védánta nyugati filozófiai nyelvre átültetett visszhangjának is tűnhet.

„A NAGY TÉR nem Isten, hanem minden isten és minden kisebb létező átfogója.”

„A NAGY TÉR, vagyis a tárgy nélküli Tudatosság az egyetlen Valóság, amelytől minden tárgy és minden én léte függ.”

„A NAGY TÉR-en kívül nincs más.”  (Franklin Merrell-Wolff)

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.