Személyes vagy személytelen?

Gondolatok egy facebook bejegyzés kapcsán

A most következő sorok megírására Sívaráma Szvámi - a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közösségének vezető lelkésze - által közzétett rövid videó késztetett. Mégpedig ez: Egyek vagyunk, mégis mások.

Legalábbis ez volt a közvetlen apropó, vagy még inkább a gyújtószikra. Miért is? Idézem:

„Néhány jógi, tanár és filozófus azt akarja elhitetni velünk, hogy van egy olyan állapota a tökéletességnek, amiben minden megkülönböztetés eltűnik, és csak az egység uralkodik.”

Nem, semmit sem akarnak elhitetni. Ugyanis ez nem egy hittétel. Sokkal inkább közvetlen átélésből eredő tapasztalat. Ugyanolyan élő és hiteles megállapítás, mint azoké a misztikusoké és szenteké, akik a Legfelsőbb Igazságot egy Isteni Lény személyes formájának látványán keresztül érték el. Mellékesen jegyzem meg, hogy a személyes isten koncepciója korántsem része India legősibb szakrális hagyatékának. Sokkal inkább egy vallástörténeti fejlődés során kristályosodott ki, az eposzokon, a puránákon, és a Bhagavad-gítán keresztül.

Amúgy pedig alapvetően félrevezető a Brahmanról úgy beszélni, mint valamiféle személytelen masszáról. Valóban Ő (AZ) a Legfelsőbb Létező. Ha egyáltalán leírható valahogyan, akkor leginkább paradoxonok által. Gondoljunk csak a zen hagyományra. Az egység állapotát sokszor úgy említik, hogy a csepp elmerül az óceánban. Ám ugyanúgy kijelenthetjük azt is, hogy az óceán megjelenik a cseppben. Ezért tehát teljesen gyermeteg hozzáállás a kettősségen túli dimenziót olyan fogalmi keretbe kényszeríteni, amelynek létezik duális ellentettje. A Végső Valóság túl van az olyan ember által alkotott viszonylagos fogalmakon, mint személyes , vagy személytelen .

Hát azért annyi szent, hogy a bhakták többségét nehéz lenne erről meggyőzni. Ők ugyanis gondosan ügyelnek arra, hogy elegendő individualitás maradjon számukra ahhoz, hogy élvezzék a személyes látomást. Ez érthető is, hiszen a bhakti alapvetően dualitásra épül. Az odaadás és áhítat jógája mindig egy személy felé irányul. Léteznie kell egy másik alanynak. Enélkül az egész gyakorlat értelmét veszti, hiszen a Brahmant nem lehet szeretettel illetni. Ráadásul, ha kijelentjük, hogy a dualitás illúzió, akkor épp annak az egyéni énnek a létét kérdőjelezzük meg, amelyik áhítatot akar kifejleszteni a Legfelsőbb Lény iránt. Valljuk be, ez azért számukra ijesztő.

Amíg tehát valaki önmagát személyként képzeli el, addig számára Isten is egy antropomorf jelenség lesz. Tényként kezelendő az is, hogy a bhakti-jógában a választott ista-dévatához [személyes istenséghez] fűződő személyközi szeretet előbb-utóbb transzcendentálissá érik. A szent iratok és régebbi korok bölcsei is beszámolnak arról, hogy a teljes misztikus egység állapota a vaisnava gyakorlók számára sem ismeretlen. Bár kevesen érik el a mahábháva, vagy a préma stációit, mégis azt mondhatjuk, hogy aki eljut odáig, az meghaladja a szokványos értelemben vett bhakti jógát. Ez már para-bhaktiként értelmezhető, és ez a tudatállapot nem különbözik a bölcsesség útján járók [dzsnyánik] ösvényének végállomásaként ismert dzsívan mukta szinttől. Ramana Maharsi - a huszadik század Indiájának egyik legnagyobb hatással bíró spirituális mestere - ezt a következő szavakkal írja le:

„Tudd, hogy minden törekvés valódi célja az Abszolúttal való egybeolvadás. Ez egyúttal a megszabadulás állapota, melyet egyesülésként is ismernek. Az Abszolút mindig veled van, benned van, s te magad vagy az.”

Sri H. W. L. Poonja [más néven Pápádzsi] története épp ezt mutatja meg nekünk. Több évtizeden át gyakorolta a Krisna bhaktit, olyannyira sikeresen, hogy a nagy hindu mítikus alakok (Krisna, Ráma, Hanumán, Szíta) erőteljes, rendkívül éles, tiszta látomásokban jelentek meg számára, a végső békét , és beteljesülést mégsem érte el mindaddig, amíg jó sorsa el nem vezérelte Ramana Maharsi lábához. De még ott, az ásramban, abban a szent légkörben is mérhetetlen felsőbbrendűséggel, és belső ítélezéssel tekintett a közösség tagjaira.

Jóllehet, Visnu hívei sokszor hivatkoznak arra, hogy a nagy eksztatikus szent, az Arany Avatár, Srí Csaitanja Mahaprabhu rengeteg májá-vádi filozófust [tulajdonképpen az advaita védanta követőiről van szó] térített meg, de fontos azt tisztán látnunk, hogy csak azok esetében történhetett ez így, akiknek a spirituális élete kiszáradt, és lesüllyedt az elmebeli spekulációk szintjére. Ha a saját ösvényük működőképes lett volna, és ezáltal elérték volna a tökéletességet, nem lett volna hová megtérniük.

Nem tudok csak úgy elsétálni azon tény mellett, hogy bizonyos vaisnava körök épp a fent említett partikuláris szemlélet okán, elég furcsán értelmezik a Bhagavad-Gítát (is). A Srila Prabhupada által kommentált változatnak már a címe is felettébb különös: „A Bhagavad-Gíta, úgy ahogy van”. Ez nagyjából egyenértékű azzal, mintha Jehova Tanúi, a maguk sajátos exegézise alapján kiadnának egy könyvet a következő címmel: „A Biblia, úgy ahogy van”.

Szeretném egy példával érzékeltetni ezt az egyoldalúságot. A Gíta egész negyedik fejezete a a jóga eredetéről, és a transzcendentális tudásról szól. Ennek megfelelően számos versben konkrétan a yoga [jóga], és a jñāna [dzsnyána vagy gjána] kifejezések szerepelnek. Tehát nem az imádat, és az odaadó szolgálat, azok a fogalmak ugyanis más fejezetekben kapnak hangsúlyt. Ennek ellenére Sríla Prabhupada ezen versek értelmezésénél [pl. 4.39, 4.40] egészen önkényesen a jñānam, és a param szavakat kifejezetten egy személyes istenképpel hozza összefüggésbe, és egy rendkívül merésznek tűnő kijelentést tesz, miszerint ez a transzcendentális tudás kizárólag az odaadó szolgálat, és a Maha-mantra éneklése révén nyerhető el.

Nos, épp a Gíta alapján illene elfogadni azt az egyszerű tényt, hogy minden hiteles szellemi ösvény egyenértékű, és tökéletes biztonsággal elvezet a végcélhoz. Ezúttal Baktay Ervin fordítását adom közre [IV. fejezet 11. vers].

„Bármily módon hódoljanak az emberek Énelőttem, ahogyan ők hisznek Bennem, vágyukat úgy teljesítem,

mert minden út, minden ösvény, amelyen jár a hívő ember,

az Én utam s az Út végén, bárhonnan jött, Hozzám ér el. ”

De talán az igazán megdöbbentő ebben az egészben az, hogy épp a „Hare Krisna mozgalom szülőföldjén”, tehát Bengálban élt Paramahansza Rámakrisna, Daksinésvár nagy szentje, akinek élete és munkássága olyannyira kivételesnek mondható. Ő egy különleges szaktekintélynek számít, hiszen egyetlen életen belül átélt egy teljes spirituális palettát, mindig is hirdetvén a vallások egyenrangúságát és lényegi egységét. Részesült a védanta legmagasabb rendű megtapasztalásában [a Legfőbbel való különbözőségek nélküli monisztikus egyesülésben!], és kijelentette, hogy az isteni tudatosság elérése nem lehetséges az advaita ismerete nélkül. Vagyis elfogadta a személytelen, forma és tulajdonságok nélküli Isten voltát, ugyanakkor élete végéig megmaradt Kálí istenanya követőjének is.

Kicsit sem mellékesen jegyzem meg, hogy élete során többek között nagyon mélyreható vaisnava tanulmányokat is folytatott. De még Rámakrisnával, ezzel a szellemóriással is megtörtént, hogy amikor Jézus formáján kontemplálva révületbe került, hindu ideáljai teljesen háttérbe szorultak, sőt szinte utálatosnak tűntek, és három napig be sem tudott lépni a Kálí templomba. Annak érzékeltetésére, hogy mennyire nehéz az alkati tényezők által határolt karámból kitörni, közzétett egy gyönyörű hasonlatot. Úgy mondta, hogy a tudás útján járó emberek [dzsnyánik] eleve „Síva elemmel” születnek, az áhítat ösvényének követői [bhakták] pedig „Visnu elemmel”. Annak érdekében, hogy Rámakrisna tökéletes egységlátását érzékeltetni tudjam, segítségül hívok néhány rövid idézetet.

„Ekképpen a személyes és személytelen Isten egy és ugyanaz a szubsztancia. E Létezőt Abszolútnak vagy Feltétlennek nevezem, amikor nem tudom elgondolni tevékenynek, teremtőnek, fenntartónak, vagy pusztítónak. Személyesnek, tulajdonságokkal bírónak nevezem viszont, amikor aktívnak, teremtőnek, fenntartónak, pusztítónak gondolom, és minden más lehetséges helyzetben.”

„A formával bíró Káli az anyám, a személytelen Brahman pedig az apám.”

„Hiszen a bölcsek, a szent iratok és a kinyilatkoztatások mind egyetértenek abban, hogy a Feltétlen az ember számára - úgy bensőjében, mint rajta kívül - feltételes létezőként nyilvánul meg. A Személytelen személyes Istenként mutatkozik meg.”

„Ugyanazt a Létezőt, akit a védantinok Brahmannak [Abszolút] neveznek, a jógik Átmannak [egyetemes Lélek], a bhakták [Isten szerelmesei vagy követői] pedig Bhagavánnak [isteni tulajdonságokkal rendelkező személyes Isten] nevezik.”

Semmiképpen sem kívánom mondandómat a durva ítélkezés irányába elvinni, arra viszont nagyon is szeretnék rámutatni, hogy mitől is lesz hiteles egy szentirat interpretációja. Fontosnak tartom, hogy ehhez segítségül hívjam egy másik írásomnak egy rövid passzusát, mert abból rögvest kiviláglik, hogy az igényes szakmai hozzáállás szükségképpen nem lehet mentes a kritikától. Jóllehet, az értékelő vélemény korántsem valakik ellen szól, inkább azok javát szolgálja, akik a témával behatóan igyekeznek foglalkozni. Lássuk hát az alábbi bejegyzést.

rjünk még vissza egy kicsit Ramana Maharsihoz, akiről Pápádzsi így ír „Az igazság van” c. könyvében:

A Maharsi sohasem kérte tőlem, hogy ne szeressem Krisnát. Nincs különbség Krisna és a Maharsi között. Mindenki azt gondolja, hogy az önátadás [bhakti] különbözik a tudástól [dzsnyána]. Egy alkalommal éppen a Maharsinál tartózkodtam, amikor Krisna néhány vrindávani híve, úton a Mínáksí-templom felé, meglátogatta őt. Egy Krisna-képet nyújtottak át neki, és láttam, ahogy szinte elolvadt az odaadástól, és könnyek csordultak ki a szeméből. Ekkor felismertem, hogy nincs nála nagyobb bhakta, vagyis követő.

Az advaita védanta nagymestereként egy olyan izzó lelkületű himnuszt írt az Arunácsala hegyhez (Amit/Akit Mestereként imádott), amely teljesen egyenértékű a bhakti-jóga áhítattal teli költeményeivel.

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.