Legalábbis ez volt a közvetlen apropó, vagy még inkább a gyújtószikra. Miért is?  Idézem:

„Néhány jógi, tanár és filozófus azt akarja elhitetni velünk, hogy van egy olyan állapota a tökéletességnek, amiben minden megkülönböztetés eltűnik, és csak az egység uralkodik.”

Nem, semmit sem akarnak elhitetni. Ugyanis ez nem egy hittétel. Sokkal inkább közvetlen átélésből eredő tapasztalat. Ugyanolyan élő és hiteles megállapítás, mint azoké a misztikusoké és szenteké, akik a Legfelsőbb Igazságot egy Isteni Lény személyes formájának látványán keresztül érték el. Mellékesen jegyzem meg, hogy a személyes isten koncepciója korántsem része India legősibb szakrális hagyatékának. Sokkal inkább egy vallástörténeti fejlődés során kristályosodott ki, az eposzokon, és a puránákon keresztül. 

Semmiképpen sem kívánom mondandómat a durva ítélkezés irányába elvinni, arra viszont nagyon is szeretnék rámutatni, hogy mitől is lesz hiteles egy szentirat interpretációja. Fontosnak tartom, hogy ehhez segítségül hívjam egy másik írásomnak egy rövid passzusát, mert abból rögvest kiviláglik, hogy az igényes szakmai hozzáállás szükségképpen nem lehet mentes a kritikától. Jóllehet, az értékelő vélemény korántsem valakik ellen szól, inkább azok javát szolgálja, akik a témával behatóan igyekeznek foglalkozni. Lássuk hát az alábbi bejegyzést. 

Amúgy pedig alapvetően félrevezető a Brahmanról úgy beszélni, mint valamiféle személytelen masszáról. Valóban Ő (AZ) a Legfelsőbb Létező. Ha egyáltalán leírható valahogyan, akkor leginkább paradoxonok által. Gondoljunk csak a zen hagyományra. Az egység állapotát sokszor úgy említik, hogy a csepp elmerül az óceánban. Ám ugyanúgy kijelenthetjük azt is, hogy az óceán megjelenik a cseppben. Ezért tehát  teljesen gyermeteg hozzáállás a kettősségen túli dimenziót olyan fogalmi keretbe kényszeríteni, amelynek létezik duális ellentettje. A Végső Valóság túl van az olyan ember által alkotott viszonylagos fogalmakon, mint „személyes” , vagy „személytelen” . 

Ezen a téren ugyancsak figyelmet érdemel a középkor nagy indiai misztikus szentje, Shirdi Sai Baba is. 

„Az istennek (Brahman) két aspektusa létezik: az egyik a Nirgun (meg nem nyilvánult), a másik a Sagun (megnyilvánult). A Nirgun forma nélküli, a Sagun pedig formát öltött. Mindkettő ugyanazt a Brahmant jelöli. Egyesek az előbbit imádják, mások az utóbbit. Ahogy a Gitaban áll (XII. fejezet) a megnyilvánultat egyszerűbb imádni, és ez a kívánatosabb is. Ahogy az embernek is van formája (teste, érzékei stb.), sokkal természetesebb és könnyebb Istent is egy megtestesült formájában imádni. Szeretetünk és odaadásunk nem fejlődik ki, ha egy bizonyos ideig nem a Sagun Brahmant imádjuk, de ahogy előrehaladunk, ő majd elvezet a Nirgun Brahmanhoz.”

Hát azért annyi szent, hogy a bhakták többségét nehéz lenne erről meggyőzni. Ők ugyanis gondosan ügyelnek arra, hogy elegendő individualitás maradjon számukra ahhoz, hogy élvezzék a személyes látomást. Ez érthető is, hiszen a bhakti alapvetően dualitásra épül. Az odaadás és áhítat jógája mindig egy személy felé irányul. Léteznie kell egy másik alanynak. Enélkül az egész gyakorlat értelmét veszti, hiszen a Brahmant nem lehet szeretettel illetni. Ráadásul, ha kijelentjük, hogy a dualitás illúzió, akkor épp annak az egyéni énnek a létét kérdőjelezzük meg, amelyik áhítatot akar kifejleszteni a Legfelsőbb Lény iránt. Valljuk be, ez azért számukra ijesztő. 

Pedig tényként kezelendő az is, hogy a bhakti-jógában a választott ista-dévatához [személyes istenséghez] fűződő személyközi szeretet előbb-utóbb transzcendentálissá érik. A szent iratok és régebbi korok bölcsei is beszámolnak arról, hogy a teljes misztikus egység állapota a vaisnava gyakorlók számára sem ismeretlen. Bár kevesen érik el a mahábháva, vagy a préma stációit, mégis azt mondhatjuk, hogy aki eljut odáig, az meghaladja a szokványos értelemben vett bhakti jógát. Ez már para-bhaktiként értelmezhető, és ez a tudatállapot nem különbözik a bölcsesség útján járók [dzsnyánik] ösvényének végállomásaként ismert dzsívan mukta szinttől. Ramana Maharsi - a huszadik század Indiájának egyik legnagyobb hatással bíró spirituális mestere - ezt a következő szavakkal írja le: 

„Tudd, hogy minden törekvés valódi célja az Abszolúttal való egybeolvadás. Ez egyúttal a megszabadulás állapota, melyet egyesülésként is ismernek. Az Abszolút mindig veled van, benned van, s te magad vagy az.”

Sri H. W. L. Poonja [más néven Pápádzsi] története épp ezt mutatja meg nekünk. Több évtizeden át gyakorolta a Krisna bhaktit, olyannyira sikeresen, hogy a nagy hindu mítikus alakok (Krisna, Ráma, Hanumán, Szíta) erőteljes, rendkívül éles, tiszta látomásokban jelentek meg számára, a végső békét és beteljesülést mégsem érte el mindaddig, amíg jó sorsa el nem vezérelte Ramana Maharsi lábához. De még ott, az ásramban, abban a szent légkörben is mérhetetlen felsőbbrendűséggel, és belső ítélezéssel tekintett a közösség tagjaira.

Jóllehet, Visnu hívei sokszor hivatkoznak arra, hogy a nagy eksztatikus szent, az Arany Avatár, Srí Csaitanja Mahaprabhu rengeteg májá-vádi filozófust [tulajdonképpen az advaita védanta követőiről van szó] térített meg, de fontos azt tisztán látnunk, hogy csak azok esetében történhetett ez így, akiknek a spirituális élete kiszáradt, és lesüllyedt az elmebeli spekulációk szintjére. Ha a saját ösvényük működőképes lett volna, és ezáltal elérték volna a tökéletességet, nem lett volna hová megtérniük.

Nem tudok csak úgy elsétálni azon tény mellett, hogy bizonyos vaisnava körök épp a fent említett partikuláris szemlélet okán, elég furcsán értelmezik a Bhagavad-Gítát (is). A Srila Prabhupada által kommentált változatnak már a címe is felettébb különös: „A Bhagavad-Gíta, úgy ahogy van”. Ez nagyjából egyenértékű azzal, mintha Jehova Tanúi, a maguk sajátos exegézise alapján kiadnának egy könyvet a következő címmel: „A Biblia, úgy ahogy van”. 

Szeretném egy példával érzékeltetni ezt az egyoldalúságot. A Gíta egész negyedik fejezete a a jóga eredetéről, és a transzcendentális tudásról szól. Ennek megfelelően számos versben konkrétan a yoga [jóga], és a jñāna [dzsnyána vagy gjána] kifejezések szerepelnek. Tehát nem az imádat, és az odaadó szolgálat, azok a fogalmak ugyanis más fejezetekben  kapnak hangsúlyt. Ennek ellenére Sríla Prabhupada ezen versek értelmezésénél [pl. 4.39, 4.40] egészen önkényesen a jñānam, és a param szavakat kifejezetten egy személyes istenképpel hozza összefüggésbe, és egy rendkívül merésznek tűnő kijelentést tesz, miszerint ez a transzcendentális tudás kizárólag az odaadó szolgálat, és a Maha-mantra éneklése révén nyerhető el. 

Nos, épp a Gíta alapján illene elfogadni azt az egyszerű tényt, hogy minden hiteles szellemi ösvény egyenértékű, és tökéletes biztonsággal elvezet a végcélhoz. Ezúttal Baktay Ervin fordítását adom közre [IV. fejezet 11. vers].

„Bármily módon hódoljanak az emberek Énelőttem, ahogyan ők hisznek Bennem, vágyukat úgy teljesítem,

mert minden út, minden ösvény, amelyen jár a hívő ember, 

az Én utam s az Út végén, bárhonnan jött, Hozzám ér el.  ” 

De talán az igazán megdöbbentő ebben az egészben az, hogy épp a „Hare Krisna mozgalom szülőföldjén”, tehát Bengálban élt Paramahansza Rámakrisna, Daksinésvár nagy szentje, akinek élete és munkássága olyannyira kivételesnek mondható. Kicsit sem mellékesen jegyzem meg, hogy élete során többek között nagyon mélyreható vaisnava tanulmányokat is folytatott. 

Egy téli napon egy családos tanítvány jött el a Mesterhez. Főiskolai tanár volt. Srí Rámakrisna mosolyogva ült a szobája déli verandáján. Rövid társalgás után megkérdezte: „Hogyan szeretsz meditálni Istenen, mint akinek formája van, vagy forma nélküliként?” 

A tanítvány némi habozás után így válaszolt: „Inkább úgy szeretek meditálni Istenen, mint a forma nélküli Létezőn, nem pedig úgy, mint akinek formája van.”

Srí Rámakrisna így válaszolt: „Az jó. Nincs abban semmi rossz, akár ebből a nézőpontból tekintesz Istenre, akár a másikból. Igen, egészen helyénvaló, ha valaki a forma nélküli Létezőként gondol Rá. De nehogy azt hidd, hogy egyedül ez igaz, minden más pedig hamis! Formával bíró Létezőként meditálni rajta ugyanolyan helyes.”

Térjünk még vissza egy kicsit Ramana Maharsihoz, akiről Pápádzsi így ír „Az igazság van” c. könyvében:

„A Maharsi sohasem kérte tőlem, hogy ne szeressem Krisnát. Nincs különbség Krisna és a Maharsi között. Mindenki azt gondolja, hogy az önátadás [bhakti] különbözik a tudástól [dzsnyána]. Egy alkalommal éppen a Maharsinál tartózkodtam, amikor Krisna néhány vrindávani híve, úton a Mínáksí-templom felé, meglátogatta őt. Egy Krisna-képet nyújtottak át neki, és láttam, ahogy szinte elolvadt az odaadástól, és könnyek csordultak ki a szeméből. Ekkor felismertem, hogy nincs nála nagyobb bhakta, vagyis követő.” 

Az advaita védanta nagymestereként egy olyan izzó lelkületű himnuszt írt az Arunácsala hegyhez (Amit/Akit Mestereként imádott), amely teljesen egyenértékű a bhakti-jóga áhítattal teli költeményeivel.