A reinkarnációról

„TÉNYSZERŰEN”

A pálmalevelekről szóló blog írása közben éreztem első ízben szükségét, hogy a reinkarnáció témáját illetően is megosszak valami igazán magvasat. Talán a cím egy kicsit különös, ezért is alkalmaztam idézőjeleket, hiszen tökéletes tényszerűségről nem beszélhetünk. Amennyiben viszont kellő alapossággal körbejárjuk ezt a témakört, akkor ráébredhetünk, hogy bizony „közel vagyunk a tűzhöz”. Mivel hitvallásommá vált, hogyha már spirituális dolgokkal foglalkozom, akkor azt a minőség jegyében tegyem, ezért törekedtem arra, hogy a legkomolyabb esettanulmányokat tűzzem horogra. Ezért a könyvekben és az interneten fellelhető forrásanyagokat a tőlem telhető legnagyobb körültekintéssel igyekeztem egybeszerkeszteni.

Bevezető

Szándékosan kerülöm a különféle filozófiai iskolák lételmélettel kapcsolatos tanait, mert ezek inkább a teológia hatáskörébe tartoznak, és jószerivel személyes hitrendszerekhez kötődnek. Inkább a tényekre összpontosítok, és ezeket manapság szinte már kosárszámra gyűjthetjük. Bár megjegyzem, olykor az ideológiai betonfalak még ezeknek is ellenállnak. A reinkarnáció kapcsán is felmerülnek elég meredek elképzelések. Vannak, akik úgy vélik, hogy az ilyesfajta visszaemlékezések nem az újbóli testet öltésnek köszönhetőek, hanem arról van szó, hogy a túlvilágról egy lélek egy földi személyen keresztül üzen a hátrahagyott szeretteinek, hozzátartozóinak. Nos, az érv egészen helytálló lenne akkor, ha csak azokat az eseteket vennénk figyelembe, amikor visszaemlékezésben megjelölt személyek még élnek. De mihez kezdjünk azokkal az emlékekkel, amelyek sok száz évre nyúlnak vissza, és teljes hitelességgel igazolhatók. (Ilyen lesz a később említésre kerülő Arthur Flowerdew története.) Most persze egészen szélsőséges hozzáállással azt is mondhatjuk, hogy az előző életek beszámolóit egytől-egyig a démoni entitások sugallják, hogy félrevezessék az embereket. Ez legalább annyira hajmeresztő, mint amikor egyes keresztény fundamentalisták ragaszkodnak az Ótestamentum betű szerinti értelmezéséhez, minek alapján a világot Isten valamikor úgy hatezer évvel ezelőtt teremtette, pontosan hat nap alatt. (Az őslényleleteket pedig Ő maga helyezte a földbe, hogy ezzel is próbára tegye a hitünk erejét.) A magam részéről azonban az érveknek ezt a nívóját inkább figyelmen kívül hagyom. Számomra szimpatikusabb Őszentsége a Dalai Láma hozzáállása.

„A tudományba vetett bizalmam azon az alapvető elképzelésemen alapszik, hogy ahogy a tudományban úgy a buddhizmusban is, a valóság természetének megértését a kritikus vizsgálat követi: ha a tudományos elemzés kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a buddhizmus adott állításai hamisak, akkor a tudomány megállapítását kell elfogadnunk.”

A jelek szerint azonban éppen az történik, hogy az évszázadokon át mereven anyagelvű, és bármiféle szakralitást elutasító természettudomány a saját kísérleteivel hatalmas öngólt rúgott magának. Vagy költői formában:

„A természettudományok poharából az első korty ateistává tesz, de a pohár alján ott vár Isten.” (Werner Heisenberg)

Mellesleg jegyzem meg azonban, hogy fizikus körökben léteznek már olyan felszólalások, miszerint a reinkarnáció a kvantumfizika alapján igazolható. Robert Lanza, egy mai kutató szerint, amikor a test „elemei” lemerülnek, még 20 watt információs energia marad. A kvantumfizika eredményein alapuló elmélet az egyetlen univerzum helyett multiverzumról, párhuzamos világokról beszél. Ha egy test elpusztul az egyik univerzumban, akkor a 20 wattos energetikai magja, ami az agyat számítógépként működtette, nem semmisül meg a testtel. A fizika jó ideje bebizonyította, hogy az energia nem vész el, csak átalakul, ez alapján pedig az információs energiakútja egy másik univerzumban landol. Az elmének szüksége van térre és időre, de a „20 wattos akkumulátor” működése ezektől független. Bármi is történik az emberi testtel, az „akkumulátor” az, ami megtapasztalja az átmenetet egy másik univerzumba. Robert Lanza szerint, amit most felfedeztek a tudósok az nem egyéb, mint az antik népek mindegyikénél megtalálható Életfa, amely összeköti az eget és a földet. Ezt a fizika Einstein-Rosen hídnak, vagy ismertebb nevén féregjáratnak nevezi. A „20 wattos akkumulátor” ezt használja az univerzumok közötti energiainformáció cserére. Kérdezhetnénk, hogy miért olyan fontos erről beszélni? Talán azért, mert az irracionális színezetű jelenségeket könnyebben fogadjuk, ha azok a természettudomány által igazolhatónak tűnnek.

A következetesség érdekében azonban ezt a megközelítést is inkább az elméletek feliratú kosárba helyezném, mert nem tekinthető közvetlen bizonyítéknak. De vajon akkor mit tekinthetnénk annak? A válaszért első körben azokhoz a pszichológusokhoz fordulnék, akik a pácienseik olyan emlékeivel szembesültek, amelyekről lerítt, hogy semmiképp sem férnek bele a szokványos lélektani sémákba, és eredetük nem a személyes tudattalan tartományában keresendő.

Reinkarnáció egy pszichiáter szemével

Kezdjük mindjárt a sort egy tudományos nagyágyúval. Dr. Ian Stevenson azoknak a lelkiismeretes kutatóknak az élharcosa volt, akik első kézből származó bizonyítékokat kerestek a reinkarnáció létezésére. Elutazott olyan távoli helyekre is, mint India, Ceylon, Libanon és Alaszka. A Virginiai Egyetem Orvostudományi Karának volt pszichiátria professzora, az egyetem Személyiségkutatási Tanszékének volt igazgatója, több mint 40 évet töltött el olyan gyerekek felkutatásával, akiknek pontos, részletes emlékeik vannak előző életükből, és hipnózis használata nélkül is képesek felidézni őket. Elismert szakember volt, több száz szakmai cikket publikált, tehát tudományos hitelességéhez, igényességéhez nem fér kétség. Karrierjét a pszichoszomatikus betegségek eredetének kutatásával kezdte, ennek kapcsán bukkant rá olyan gyermekek beszámolóira, amelyek az előző életeik emlékeiről szóltak. A gyerekek városokat neveztek meg, ahol éltek, nevüket, családtagjaikat, életük fő eseményeit és a haláluk módját mondták el, ellenőrizhető részletességgel. Stevenson több mint ezer esetet vizsgált meg a világ minden tájáról, és több könyvet is publikált a témában. Minden művében nagyon óvatosan fogalmazott, a tudományos objektivitás és mértéktartás elvei alapján. Ezek a tudományos igényű szakmai munkák közül magyar nyelven egy sem jelent meg, viszont kiadták Tom Shroder róla szóló könyvét, „Visszatérő lelkek” címmel. Shroder újságíróként dolgozott, és azért csatlakozott Stevensonhoz, hogy lerántsa a leplet a nagy csalásról. Ám végül mégis elismerte az eredményeket, mivel lehetetlennek tartott ekkora mértékű és számú hamis beszámolót, amelyeknek ráadásul ő maga is tanúja volt. Stevenson teljesen pártatlannak bizonyult, soha nem érvelt semmiféle vallás, világnézet, filozófiai irányzat mellett. Ő egy kutató volt, akit kizárólag az igazság érdekelt. Alapvető módszere a tudományos mélységű interjúkészítés volt. Mestere volt a témának, hiszen pályája kezdetén tankönyvet írt a diagnosztikai interjú készítésének módszereiről. Előbb a gyerekekkel, majd pedig a szülőkkel és a környezetükben élő szemtanúkkal is írásban rögzített interjúkat készített, amelyekben minden részlet szerepelt, amit a gyerek az előző életéről mondott. Ezután összevetette ezeket a részleteket, s próbált belőlük egy előző életet megrajzolni. Majd a gyerek által elmondott adatok alapján (mikor élt, melyik országban, melyik városban, hogy hívták), felkutatta az előző személyiség családját. Kikérdezte őket arról a személyről, akinek a gyerek tartotta magát előzőleg, mindenkivel interjút készített, akit az a személy ismert. Majd egybevetette az információkat, s a beszámolók hihetetlen nagy számban precíz egyezést mutattak. Mindig váratlanul, előzetes értesítés nélkül kereste fel az előző életbeli koronatanúkat, a legfontosabb beszámolókat tevő tanúkhoz pedig többször is visszatért, hogy megerősítse az információit, vagy esetleg újabb részleteket tárjon föl. Összehasonlította az eseményekre, viselkedésre, testi jegyekre vonatkozó adatokat, sőt, ha erre lehetősége volt, még halotti bizonyítványt is szerzett. Ez azért volt fontos, mert ha a gyermek a halálára vonatkozó kijelentést tett, akkor ezt hivatalosan lehetett ellenőrizni. Előfordult az is, hogy elvitte a gyereket oda, ahol előző életében élt. Elképesztő, sok szemtanú által megerősített leírások olvashatók ilyen esetekről. Például az egyik gyerek leszállt a vonatról abban a városban, ahol a jelenlegi életében soha nem járt, egyenesen odatalált ahhoz a házhoz, ahol előző életében élt, nevén szólította az embereket, és olyan részleteket mesélt el nekik a múltból, hogy azok pironkodva az arcuk elé kapták a kezüket.

Az egyik gyermeknek előző születéséről való meghökkentő emlékei felkeltették a dalai láma érdeklődését is, aki elküldte hozzá képviselőjét, hogy beszélgessen el a kislánnyal, és győződjön meg arról, hogy igaz-e amit mesél. Kamaldzsit Kour-nak hívták, aki Indiában, Pandzsábban egy szikh tanító lánya volt. Egy napon elment apjával a helyi falusi vásárba, s hirtelen azzal a kéréssel állt elő, hogy vigye őt egy másik, távolabbi faluba. Az apja meglepetten kérdezte, hogy miért.

„Itt nincs semmim - válaszolta a kislány. - Ez nem az én otthonom. Kérlek, vigyél el engem abba a faluba. Az egyik osztálytársammal bicikliztünk, amikor elütött egy busz. A barátom azonnal meghalt. Nekem a fejem sérült meg, a fülem és az orrom. A baleset színhelyéről egy közeli kis házhoz vittek, s lefektettek előtte egy padra. Azután elvittek a falu kórházába. A sebeim nagyon véreztek, a szüleim és a rokonaim odajöttek hozzám. Mivel a helyi kórház felszerelése nem volt megfelelő a gyógyításomra, elhatározták, hogy elvisznek Ambalába. Amikor az orvosok azt mondták, nem lehet meggyógyítani, megkértem a rokonokat, hogy vigyenek haza.”

Az apját megrázta a történet, s mivel lánya annyira erősködött, végül beleegyezett, hogy elviszi a másik faluba, bár azt gondolta, hogy az egész csak gyermeki szeszély. Együtt mentek el a másik faluba, ahogyan ígérte, s amikor közeledtek, a kislány felismerte a helyet. Megmutatta, hogy hol ütötte el a busz, majd kérte, hogy üljenek riksába, s mutatta a hajtónak az utat. Amikor egy csoport házhoz értek megállította a riksát, s azt állította, hogy ott lakott. A kislány - s most már dühös apja - odamentek a házhoz, amelyről a gyerek azt állította, hogy abban korábbi családjával lakott. Apja - aki még mindig nem hitt neki - megkérdezte a szomszédokat, hogy lakott-e ott egy olyan család, mint amelyről Kamaldzsit Kour beszélt, akik elvesztették egyetlen lányukat. Megerősítették a történetet, s a kislány elképedt apjának elmesélték, hogy Risma, a család lánya 16 éves volt, amikor elütötte a busz, az autóban halt meg, amely otthonról a kórházba szállította volna. Az apát nagyon feldúlta a dolog, és azt mondta Kamaldzsitnek, hogy menjenek haza. Azonban a kislány bement a házba, elkérte az iskolai képeket, s örömmel nézegette. Amikor Risma nagyapja és nagybátyjai hazaérkeztek, a kislány felismerte őket, s hibátlanul megmondta a nevüket is. Megmutatta, hogy melyik volt az ő szobája, s végigvezette apját a ház többi szobáján is. Azután elkérte a könyveit, két ezüst bokaperecét, két szalagját és új gesztenyebarna ruháját. A nagynéni megmagyarázta, hogy mindezek a dolgok Risma tulajdonát képezték. Majd a kislány megmutatta, hogy hol lakott a nagybátyja, ahol még további tárgyakat ismert fel. Másnap meglátogatta valamennyi korábbi rokonát, s amikor eljött az idő, hogy még elérjék a hazafelé induló buszt, nem akart menni. Bejelentette apjának, hogy még ott akar maradni. Végül is, azért csak sikerült meggyőzni, hogy haza menjen. A család elkezdte összerakni a történetet. Kamaldzsit Kourt tíz hónappal az után született, hogy Risma meghalt. Bár a kislány még el sem kezdte az iskolát, gyakran úgy tett, mintha olvasna, s emlékezett valamennyi osztálytársának a nevére, akik Risma iskolai fényképén szerepeltek. A legutolsó dolog, amire Kamaldzsit Kour előző életéből emlékezett, a mentőkocsi lámpája volt, amint otthonról a kórház felé tartottak, ez lehetett az a pillanat, amikor meghalt. Ami igazán sokatmondó talán az az, hogy Risma családja elismerte, hogy bár ők maguk nem sokat tudtak saját vallásukról, s arról, hogy vajon a reinkarnáció elméletét elfogadják-e a szikhek, kételkedés nélkül meggyőzőnek érezték, hogy Kamaldzsit Kour valójában az ő Rismájuk volt.

1977 júliusában a bejruti angol nyelvű hetilapban, a Monday Morning-ban megjelent egy cikk, amely hírt adott arról a kislányról, aki páratlan tisztasággal emlékezett vissza előző életére. Susanne Ganem szilárdan ragaszkodott hozzá, hogy ő nem Susanne. Ő valójában Hanan Manszur, aki egy operáció után halt meg az Egyesült Államokban, és szeretné visszakapni gyermekeit és a férjét. A Ganem és a Manszur család korábban sohasem hallott egymásról. Susanne esete azért különösen érdekes, mert emlékszik a pontos nevekre. Hanan Maszur a Suf-hegyekben született az 1930-as évek közepén. Még csak tizenhat éves volt, amikor feleségül ment egy távoli rokonához, Faruk Manszurhoz. Egy évvel később született első gyermeke, Leila, majd két év múlva kislánya Galareh. Egy későbbi vizsgálat során olyan állapotba találták a szívét az orvosok, hogy azt tanácsolták, ne vállaljon még egy terhességet. De nem fogadta meg az intelmet és 1962-ben még egy gyermeke született, egy fiú. Nem sokkal ezután Hanan egészsége megromlott. Harmincéves korában a Virginia állambeli Richmondba utazott, hogy rendkívül kockázatos szívműtétnek vesse alá magát. Leila is Virginiába akart repülni, hogy együtt legyen anyjával, de elvesztette útlevelét, és nem tudott idejében újat szerezni. Hanan a műtét előtt megpróbálta felhívni Leilát, de sehogy sem tudta elérni telefonon. Hanan a következő napon komplikáció következtében meghalt. A nő testét visszaszállították Libanonba. Tíz hónappal a halála után született meg Susanne Ganem.

Ian Stevenson évtizedeken át dolgozott Libanonban, olvasta a cikket, és meglátogatta Susanne-t 1978 márciusában, nyolc hónappal később, hogy a történet megjelent a Monday Moningban. Manira Ganem, a kislány anyja elmondta Neki, hogy nem sokkal Susanne születése előtt azt álmodta, kislánya lesz.

„Találkoztam egy nővel és megcsókoltam és megöleltem. Ő meg azt mondta: Hozzád készülök. A nő negyven év körüli lehetett. Amikor később láttam Hanan képét, arra gondoltam, hogy álmomban ugyanígy nézett ki az a nő.”

Susanne szülei elmondták Stevensonnak, hogy kislányuk tizenhat hónapos korában ejtette ki az első szavakat. Levette a kagylót a készülékről, mintha beszélni akarna bele, és ezt mondta újra meg újra: „Halló, Leila?” Amikor később hallottak arról, hogyan próbált Hanan telefonálni a halála előtt Leilának, akkor vették észre az összefüggést. De korábban fogalmuk sem volt, kit igyekezett Susanne felhívni. Aztán ahogy idősebb lett, kijelentette, hogy Leila volt az egyik gyermeke, ő nem Susanne, hanem Hanan. Amikor megkérdezték tőle, hogy „Milyen Hanan?”, azt felelte: „A fejem még kicsi, várjatok, amíg nagyobb lesz, és akkor el tudom mondani.” És két éves korára seregnyi nevet említett: a férje nevét, a többi gyerekét, valamint a szüleinek és a fivéreinek nevét - összesen tizenhárom nevet. Ilyeneket is mondott: „Az én házam nagyobb és csinosabb, mint ez a ház.” Néha így szólt apjához, Sahínhoz: „Szeretlek. Kedves vagy hozzám, ahogyan az apám, Halim is az volt. Ezért fogadlak el.” Halim volt Hanan apja. A fordulat akkor következett be, amikor egyik ismerősük, akinek voltak kapcsolatai a hegyi városban, ahol Manszurék éltek, érdeklődni kezdett, és felfedezte: amiről Susanne mesél, ráillik Hanan Manszur életére. Amikor a Manszur család megismerte a Svaifatban élő kislány történetét, elmentek hozzá látogatóba. A Monday Morning szerint a Manszur család eleinte kétkedve fogadta Susanne állításait. Előkelő és gazdag család révén tartottak attól, hogy Ganemék talán pénzt szeretnének tőlük. De a kislány gyorsan meggyőzte őket, egyebek közt azzal, hogy fényképeket azonosított a családi albumban. Suzy felismerte az összes rokont, és pontosan megnevezte őket.

Ez volt az első felvonása Stevenson tudományos tevékenységének. Ezután egy másik témakört kezdett részletesebben kutatni. Olyan testi jegyeket vizsgált az embereken, amelyek a születésüktől fogva a testükön viseltek. Nem egyszerű anyajegyekről van szó, hanem varasodásokról, különleges testi elváltozásokról, amelyeknek nem lehet tudni orvosilag az indokát. Az ilyen különleges testi jegyeknek körülbelül a hetven százalékáról az orvostudomány nem tudja, hogyan keletkeztek. Külön elemezte a születési rendellenességeket és más, súlyosabb elváltozásokat. E különleges ismertetőjegyek kapcsolatát kereste a gyerekek előző életről tett kijelentéseivel. Alaposan dokumentálta ezeket az eseteket, táblázatokkal, anatómiai ábrákkal, halotti bizonyítványokkal, röntgenfelvételekkel, fotókkal. Nagyon sok esetben az derült ki, hogy ezek a jegyek az előző életbeli eseményeknek a lenyomatai. Úgy látszik, hogy a testet ért bizonyos hatások valamilyen módon átkerülnek a következő életbe is. Például egy férfi mellkasán látható volt egy kis jegy. Ez az ember gyerekkorában azt mesélte, hogy őt előző életében lelőtték, és megnevezte a helyet, az időt és a személyt, akit lelőttek. Stevenson odament, megkereste a halotti jegyzőkönyvet, amelyben a boncoló orvosok lerajzolták, hogy milyen sérülést szerzett ez az ember, és a rajz ugyanúgy nézett ki, mint a férfi mellkasán látható jegy.

Dr. Stevenson aprólékosan és tudományos igénnyel osztályozott minden egyes ügyet. Részletesen leírta saját nézeteit, kétségeit és logikus érveit. Könyve azonban kétségbevonhatatlan tények gyűjteménye. Zárszavában nem jelenti ki határozottan, hogy művével bebizonyította a reinkarnáció létezését, de az erre utaló bizonyítékokat nála felelősségteljesebb kutató még sohasem mutatta be. Tekintélyes akadémikusok mondták, mint például Dr. Jim Tucker, a Virginiai Egyetem Gyermek- és Családügyi Pszichiátriájának igazgatója, hogy a reinkarnáció a legvalószínűbb magyarázat néhány esetre.

Más kutatók és más esetek

Számtalan olyan esetet került lejegyzésre, amelyekben a páciens regressziós hipnózis alatt - miközben korábbi életeiről beszélt - pontosan le tudta írni halálát okozó fizikai sérüléseit. Egy 3 éves fiú a Golán-fennsík régióban, közel a szíriai és izraeli határhoz azt mondja, hogy előző életében egy fejszével ölték meg. Trutz Hardo német terapeuta „A gyermek, aki korábban élt” című könyvében elmondja a fiú történetét, valamint más gyerekekét, akik ellenőrzött pontossággal emlékeznek korábbi életeikre. A fiú történetének tanúja volt Dr. Eli Lasch, aki leginkább az egészségügyi rendszer fejlesztéséről ismert, az 1960-as évek izraeli kormányában. Dr. Lasch, aki 2009 hunyt el, korábban Hardo-nak számolt be ezekről a megdöbbentő eseményekről. A fiú a drúz etnikai csoporthoz tartozott, az ő kultúrájuk tényként fogadja el a reinkarnáció létezését. Történetének ennek ellenére akkora ereje volt, hogy még a közösségét is meglepte. Egy hosszú, piros anyajeggyel a fején született. A drúzok hisznek benne, ahogy néhány más kultúrában is, hogy az anyajegyek kapcsolatosak a múltbeli élet haláleseteivel. Amikor a fiú elég idős volt ahhoz, hogy beszéljen, elmondta a családjának, hogy a fejét ért fejszecsapással ölték meg. A véneknél szokás, hogy elvisznek egy három éves gyereket előző életének otthonába, ha emlékszik rá. A fiú ismerte a települést, ahol élt, így odamentek. Amikor odaértek a faluba, a fiú emlékezett előző életéből a nevére. Egy helyi falubeli elmondta, hogy a férfi, akiről a fiú állította, hogy a reinkarnációja, négy évvel korábban tűnt el. A barátok és a család úgy gondolta, lehetséges, hogy ellenséges területre tévedt, ami néha előfordul. A fiú emlékezett gyilkosának teljes nevére. Amikor szembesült ezzel az emberrel, az állítólagos gyilkos elsápadt, mondta el Hardo-nak Lasch, de nem ismerte be a gyilkosságot. A fiú ezután azt mondta a véneknek, hogy elvihetnék oda, ahol a holttestet eltemették. Pontosan azon a helyen egy férfi csontvázat találtak egy sérüléssel a fején, ami megfelelt a fiú anyajegyének. A gyilkos fegyvert, a fejszét is megtalálták. Szembesülve ezzel a bizonyítékkel a gyilkos beismerte a bűncselekményt. Dr. Lash az egyetlen nem drúz, aki az egész folyamat során jelen volt.

A reinkarnációról szóló több száz történetből az egyik legkedveltebb Arthur Flowerdew története Norfolkból, Angliából. Tizenkét éves korától kezdve megmagyarázhatatlan, igen élénk látomásai voltak, egy hatalmas város jelent meg előtte egy sivatag közepén. Az egyik leggyakrabban felmerülő kép egy sziklába vágott templom volt. Ezek a furcsa látomások vissza-visszatértek, különösen akkor, amikor rózsaszín és vörös kavicsokkal játszott a házukról nem messze, a tengerparton. Idősebb korában a látomásaiban megjelenő város képe egyre tisztább lett. Látta az utcák elrendezését, katonákat, s azt is, hogy a várost egy szűk kanyonon keresztül lehet megközelíteni. Arthur Flowerdew egyszer látott egy dokumentumfilmet az ősi Petra városról. Az első pillanatban döbbenten ismerte fel, hogy ugyanazokat a képeket látja, amelyeket éveken keresztül hordozott magában. Később elmondta, hogy soha nem látott még egy könyvet sem Petráról. Végül is víziói ismertté váltak, s a BBC televízióban vetített - vele készült - riportfilmre felfigyelt a Jordán kormány. Javaslatukra a BBC egyik riporterével Jordániába repült, hogy filmre vegyék, miképpen hat rá Petra városa. Ezelőtt egyetlen egyszer járt külföldön, egy rövid tengerparti látogatást tett Franciaországban. Mielőtt az expedíció útnak indult, Arthur Flowerdewt bemutatták Petra város egy világhírű szakértőjének, aki könyvet írt az ősi településről, és aki részletesen kikérdezte őt. Megdöbbent, hogy milyen pontosan ismeri a helyet, olyan ismereteknek is birtokában volt, amelyeket csak egy, - a helyszíni ásatásokat végzett - régész ismerhetett volna. A BBC a látogatás előtt felvette Arthur Flowerdew Petráról szóló elbeszélését, hogy össze tudják hasonlítani azzal, amit ott tényleg találnak. Flowerdew a látomásai alapján három helyszínt emelt ki: egy különös, a városon kívül fekvő, vulkán alakú sziklát, egy kis templomot, ahol úgy gondolta, megölték a Krisztus előtti első században, s a város egy szokatlan építményét - amelyet a régészek jól ismertek - de nem tudtak rájönni, hogy milyen célt szolgálhatott. De az idős ember elmagyarázta a különös építmény célját. Erre nem is gondoltak eddig: az őrök szobája volt, amelyben katonaként szolgált kétezer évvel ezelőtt. Az előre leírt helyszínek nagy része valósnak bizonyult. Ahogy az expedíció beért a városba, egyenesen az őrök terméhez ment, anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a térképre, s bemutatta, miképp is működött a speciális ellenőrző rendszer, mielőtt az őrök beengedtek valakit. Végül elment arra a helyre, amelyről azt gondolta, hogy ott egy ellenséges lándzsa megölte őt a Krisztus előtti első században. Megmutatta a helyet és elmagyarázta a helyszínen lévő más - még feltáratlan - szerkezetek szerepét. A szakértő, és Petra régésze - aki elkísérte Arthur Flowerdewt - nem talált magyarázatot arra, hogy ez a nagyon egyszerű angol ember honnan veszi a városról való tévedhetetlen ismereteit. Így beszélt:

„...nagyon sok új részletet tárt fel, s ezek beleillenek a már ismert régészeti és történelmi tényekbe. Ahhoz, hogy valaki egy ilyen szövevényes, hamis leírást adjon visszaemlékezéseiről, egészen másfajta embernek kell lennie. Nem hiszem, hogy csaló. Nem hiszem, hogy rendelkezik annyi tudással, hogy ilyen szinten csalhasson....”

Shanti Devi

Nagy port vert fel a huszadik század első felében Shanti Devi visszaemlékezése. Egyesek azt vallják, hogy a huszadik század legjobban dokumentált esete. Történetéről könyvet is írtak, magyarul megjelent az Édesvíz kiadónál (Shanti Devi - Előző életem). Sture Lönnerstrand - a mű szerzője – azt vallja, hogy sokszor beszélt a kislány mindkét életéből származó rokonaival, valamint a vizsgálóbizottság tagjaival. Jómagam többször elolvastam Lönnerstrand lebilincselő könyvét, és mondhatom, hogy tényleg átütő erejű a sztori. Most lássuk pontokba rendezetten a tényeket:

1. A gyermeknek négyéves korától fogva nagyon pontos és élénk emlékei voltak az előző életéről.

2. A legkisebb nehézség nélkül odatalált korábbi inkarnációjának színhelyeire, és tévedhetetlennek bizonyult a legapróbb részletek feltárásában. Minden alkalommal, amikor úgy tűnt, hogy egyes kijelentéseivel melléfogott, rögvest kiderült, hogy ez csupán azért van, mert előző családjának tagjai az eltelt évek során a bútorokat és használati tárgyakat elmozdították, illetőleg kisebb átalakítást végeztek az épületeken. De a rokonok tanúságtétele alapján ezek az állítások az eredeti állapotokra vonatkozóan maradéktalanul igaznak bizonyultak.

3. Kezdettől fogva mathurai tájszólásban beszélt, és sok olyan kifejezést használt, amely Delhiben ismeretlen volt. Tehát nem taníthatták neki, de még csak nem is hallhatott ilyet.

4. Tudta, hogy az eredeti szülei más kaszthoz tartoznak, ismerte a brahmin kaszt szokásait.

5. Pontosan idézte a halála pillanatában kimondott szavakat. Ezt előző életbeli édesanyja megerősítette.

6. Amikor egykori férje, Kedar Nath meglátogatta Shanti Devi családját, álnéven mutatkozott be, de a kislány felismerte és rögtön felfedte a férfi kilétét.

7. Olyan eseményeket mondott el Kedar Nathnak teljes részletességgel a közös életükből, hogy azok a férfit valósággal sokkolták.

8. A mathurai utazás alatt mindvégig felügyelet alatt állt, tehát senki sem befolyásolhatta Őt.

9. A szülők nem bíztatták gyermeküket, hogy beszéljen a múltról. Sőt, inkább tiltották. A beleegyezésüket követően sem rajongtak a fejleményekért. Egy kis erőfeszítéssel komoly anyagi előnyt kovácsolhattak volna ebből a szituációból, de a leghalványabb kísérletet sem tették ez ügyben. Vagyis nem a haszonszerzés szándéka állt a háttérben.

10. Ügyét egy olyan kutatócsoport vizsgálta és hitelesítette, akinek tagjai egytől-egyig köztiszteletben álló személyek voltak Indiában. Közöttük volt a Kiadók Szövetségének elnöke, Delhi legkiválóbb ügyvédje, a Legfelsőbb Bíróság tagjai, parlamenti képviselők, iskolaigazgatók. Még Mahatma Gandhi is látogatást tett a kislány családjánál, és bátorította a szülőket az igazság feltárására.

A világháborús pilóta

James Leininger története az Egyesült Államokból szintúgy a legimpozánsabb bizonyítékok közé sorolható. James szülei először meglepődtek, majd teljesen összezavarodtak, amikor kétéves fiuk, aki épp csak akkoriban látott neki a szavakat mondatokká fűzni, olyanokat kezdett kiabálni visszatérő rémálmai során, mint: „Zuhan a repülő! Tűz van! Kisember beszorult!” Az egyébként boldog és kiegyensúlyozott életet élő James éjszakáit horrorfilmbe illő jelenetek zavarták meg: visszatérő rémálmaiban egy vízbe zuhant repülő pilótafülkéjéből próbált kiszabadulni – sikertelenül. A szülők elhatározták, hogy megfejtik, mi történik a fiukkal, így hát nyomozásba kezdtek, amelynek eredménye végül lényük legmélyéig megrázta őket. Minél több részletet raktak össze a James által közvetített történetből, annál közelebb jutottak a megdöbbentő következtetéshez: a kisfiú James Huston, egy második világháborús pilóta életének eseményeiről beszél, aki az Ivo Dzsimánál vívott ütközetben esett el – több mint hatvan évvel azelőtt. A lelkiismeretes kutatás és a veteránokkal, valamint a Huston család még élő tagjaival folytatott beszélgetések során a szkeptikus szülők kénytelenek voltak szembenézni a meztelen tényekkel. Végül nem csupán fiuk rémálmaira találtak megoldást, de feltárták James Huston életének addig homályban maradt részleteit is, megnyugvást hozva ezzel szeretteinek évtizedekkel a halála után. Ez az eset rendkívüli, mivel a kis James előző életének szereplőit és helyszíneit vissza lehetett vezetni valódi személyekhez és megtörtént eseményekhez – olyan tényekhez, amelyeket könnyen igazolni lehetett. Még találkozott is olyanokkal, akik ismerték őt előző életében, második világháborús pilótaként. A Tarandus kiadó „A túlélő” címen megjelentette a fiúról szóló könyvet, de létezik róla dokumentumfilm is:

Reinkarnációról szóló filmek

Elsőként említeném azt az alkotást, amelyet egy valós történet alapján megírt forgatókönyvből készítettek. A film „A tegnap gyermekei” címmel került mozivászonra, és Jenny Cockell esetét dolgozza fel, aki gyermekkorától fogva elég tisztán emlékezett egy írországi élet mozzanataira. Egy sokgyermekes családban élt Mary Sutton néven egy Dublintól északra fekvő faluban. Jelen életében végzett nyomozása eredményeként meglelte előző életbeli - már élemedett korban lévő - gyermekeit. Ha a Kedves Olvasó első kézből szeretné hallani a tényeket, akkor javaslom a következő beszélgetés teljes szövegét: Jenny Cockell interjú.

Merőben más tálalás „A szem tükrében”. Eredeti címe egy angol szójáték: IOrigins. Felettébb találó, hiszen a főszereplő, Ian Gray molekuláris biológusként dolgozik egy speciális kutatási területen. A szemek megszállottja, ezen keresztül kutatja az emberi lét keletkezését. Elkötelezett evolucionista, akinek feltett szándéka, hogy olyan felfedezést tegyen, amellyel megcáfolhatja a természettudomány újhullámos elméletét, az Intelligens Tervezettséget. Az életében azonban olyan váratlan és drámai események történnek, amelyek arra kényszerítik, hogy Indiába utazzon, és szembenézzen azzal az eshetőséggel, hogy egész eddigi létszemlélete és tudományos munkássága romba dőlhet. Ez a film fikción alapszik, és korunkhoz híven számos jelenete meglehetősen naturalista, de kétségtelenül megtekintésre érdemes.

A Cafe do Flore-ban csak a végén csattan az ostor. Addig a reinkarnáció szempontjából totálisan érthetetlennek tűnik a sztori. Két párhuzamos világ, két párhuzamos történet. Az egyik történet Jacqueline-ről szól, a fiatal anyáról, aki Párizsban él a múlt század hatvanas éveiben, és egyedül neveli a Down-szindrómás fiát. A másik történet napjainkban játszódik az Atlanti-óceán másik odalán. A kanadai Montreálban élő disc-jockey sikeres a szakmájában, ám ehhez az kellett, hogy az ifjú barátnője kedvéért elhagyja a feleségét.

Ha netán ez a gondolatmenet túlságosan száraz lett volna, akkor íme egy filozofikus kiegészítés:

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.