A homeopátiával kapcsolatos cikkem írásakor éreztem először, hogy legalább néhány szó erejéig érinteni kellene a természettudomány berkein belüli mentális rugalmatlanság, merevség témakörét. Mégpedig azért, mert meglepő módon még mindig gyakorinak mondható, hogy az áltudományok között szokás említeni a természetgyógyászati módszereket, a parapszichológiai kísérleteket, valamint egyes alternatív energiatermelési elméleteket. 

Bevezetés

Maga a tudományos közösség emberekből és intézményekből áll, ezért korántsem mentes azoktól a pszichológiai és társadalmi mechanizmusoktól, amelyek más területeken is megjelennek. Olykor itt is kialakulhat túlzott tekintélytisztelet, dogmatikus ragaszkodás egy uralkodó paradigmához, vagy indokolatlan ellenállás azokkal a megfigyelésekkel szemben, amelyek nem illeszkednek a megszokott világképbe.

Kissé kiélezve akár azt is mondhatnánk, hogy a tudományos világ bizonyos helyzetekben a vallás intézményes formáira emlékeztető vonásokat ölthet: rendelkezik egy „szent krédóval”, kialakulhatnak megkérdőjelezhetetlennek tekintett alapelvek, nagy tekintélyű „főpapok”, eretneknek minősített elképzelések és nehezen áttörhető intézményi falak. 

Pedig egy ideillő hasonlat alapján könnyen beláthatjuk, hogy lehetnénk óvatosabbak is. A tudomány olyan, mint egy világos gömb, amely a sötét térben lebeg. A gömb belsejében vannak a tudományos ismeretek, körülötte pedig egy határtalan, ismeretlen birodalom található. Minél nagyobb a tudásunk (vagyis a példában a világos gömb), annál nagyobb felületen érintkezik a külső sötét térrel, és ezért egyre több a megválaszolatlan kérdés. Ezek a megválaszolatlan kérdések a gömb felszínét borítják, a külső térben pedig csupa olyan kérdés lapul, amelyekről azt sem tudjuk, hogy ilyen kérdés egyáltalán létezhet.

    „Tudásunk egy csepp. Amit nem tudunk, az egy egész óceán.” (Isaac Newton)

A természettudományokat forradalmian új felfedezések viszik előre, amelyek ellenkeznek a korábban általánosan elfogadott elvekkel, ezért hatalmas ellenállásba ütköznek. A ma igazsága ugyanis a holnap tévedése. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tudomány története, amely egyben az emberi tévedések története. Ez az a pont, ahol szinte már a vallásos fanatizmussal vetekszik az a támadó magatartás, amelyet a tudományos élet azokkal szemben képes tanúsítani, akik valamilyen új szemlélet birtokában kétségbe vonják az adott kor általános érvényű igazságait.

A lehetséges reakciók közül néhány:

• • A 18. század végén számos európai tudós még erős kétkedéssel fogadta azokat a beszámolókat, amelyek szerint kövek hullhatnak az égből. Az 1803-as L'Aigle-i meteoritvihar után Jean-Baptiste Biot helyszíni vizsgálata azonban olyan meggyőző bizonyítékokat szolgáltatott, hogy a meteoritok valósága és földön kívüli eredete rövidesen elfogadott tudományos ténnyé vált. 

  • Newton gravitációelméletének egyik legvitatottabb eleme a távolhatás problémája volt. Több jelentős kortársa, köztük Leibniz és Huygens, elfogadhatatlannak tartotta, hogy egymással közvetlenül nem érintkező testek között vonzóerő működhessen; Leibniz egyenesen az „okkult minőségek” visszacsempészésével vádolta a newtoni fizikát. 

  • Semmelweis Ignác felismerését, hogy a gyermekágyi lázat az orvosok és medikusok boncolás után fertőtlenítetlen kezükön vihetik át a szülő nőkre, kortársainak jelentős része hosszú ideig elutasította – annak ellenére, hogy a klórmeszes kézfertőtlenítés bevezetése után a halálozás drámaian visszaesett. 

  • Lord Kelvin, a 19. század egyik legnagyobb tekintélyű fizikusa 1896-ban Baden Baden-Powell őrnagynak írt levelében úgy fogalmazott, hogy „a legkisebb molekulányi hite sincs” a légi navigációban a ballonozáson kívül, és nem vár eredményt az ilyen próbálkozásoktól. Ugyancsak Neki tulajdonítják azt a mondást, miszerint „a levegőnél nehezebb repülőgépek lehetetlenek”. A pontos idézet forrása bizonytalan, de Kelvin dokumentált 1896-os levele világosan mutatja, hogy valóban mélyen szkeptikus volt a levegőnél nehezebb repülés lehetőségével kapcsolatban. Alig hét évvel később a Wright fivérek végrehajtották az első irányított, motoros repülést.

  • Az akupunktúra sokáig törvényen kívülinek számított a huszadik századi nyugati medicina szemében, pusztán azért, mert nem lehetett műszeres mérésekkel igazolni a meridiánok létezését.

Sokszor kényelmesebb az előfeltételezéseinkbe és rögzült gondolkodási sémáinkba kapaszkodni, mint tudomásul venni a valóság változó természetét. Pszichológiai tény, hogy (intelligenciaszinttől függetlenül) foggal-körömmel ragaszkodunk a már kialakított nézeteinkhez, világlátásunkhoz, és minden új információt, impulzust ebbe a kész keretbe igyekszünk bepasszírozni. Ha pedig egy jelenség netán a nézeteinket cáfolni látszik, igyekszünk az effajta tapasztalást elkerülni, elfelejteni, vagy valahogyan kimagyarázni. De legalábbis utolsó leheletünkig védjük az álláspontunkat. Ilyeténképpen elég nehéz egy dogmatikus keretrendszerből kitörni. 

Ha az írott történelem egészét nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a racionális-analitikus gondolkodás egyoldalú túlhangsúlyozása a felvilágosodás korszakával kezdődött, amikortól kezdve szentül hittük, hogy végre megszabadulhatunk a babonáktól, és a józan értelem talaján állva, az anyagvilágot ízekre szedve majd szépen választ találunk minden kérdésre.

 Aztán olyannyira sikerült belefeledkezni a matéria álmába, hogy természettudósaink a XIX. század végén már szó szerint gyászolták azt a tényt, hogy az összes fontos felfedezés már megtörtént. Emiatt úgyszólván komolyan aggódtak a tudomány jövője miatt. Max Planckot egyetemi professzora óva intette a fizikusi pályától, mondván, hogy az már egy befejezett tudomány. De nem kellett sokáig várni Einstein relativitás elméletére, és máris a feje tetejére állt minden. A kvantumfizika „dinamitja” pedig végképp felrobbantotta a newtoni paradigmát. 

A Nobel díjas Niels Bohr pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy:

„Azok, akiket nem sokkol, amikor először találkoznak a kvantummechanikával, valószínűleg nem értették meg.”

A kvantumfizika alapjaiban kérdőjelezte meg a klasszikus fizika determinizmusát, a lokalitás hagyományos értelmezését, valamint azt az egyszerű realista képet, amely szerint a fizikai rendszerek valamennyi tulajdonsága a megfigyeléstől függetlenül, eleve meghatározott módon létezik. Az olyan fogalmak, mint anyagi szubsztancia, vagy izolált tárgy, elvesztették a jelentőségüket. A szubatomokról még csak azt sem mondhatjuk, hogy egy meghatározott helyen léteznek, inkább csak tendenciát mutatnak a létezésre. 

Az idő is csak egy nagyon korlátozott dimenzióban tűnik lineárisnak és egyirányúnak. Bizonyos nagy energiájú részecskefizikai kísérletek ködkamra felvételei ugyanis csakis úgy értelmezhetők, ha feltételezzük, hogy egyes részecskék korábban léptek kölcsönhatásba, mint amikor keletkeztek. Akik olvasták Fritjof Capra, Michael Talbot, vagy dr. Amit Goswami könyveit, azoknak nem kell ecsetelnem, hogy a mikrovilágban csupa ilyen hajmeresztő jelenséggel találkozunk. Héjjas István - egy nyitott gondolkodású magyar kutató mérnök - szerint:

„Hát bizony, amit a modern fizika produkál, ahhoz képest az ősi vallási mitológiák elbeszélései, vagy Alice Csodaországbeli története szinte közönséges mindennapos események benyomását kelthetik.”

Különösen érdekes ebből a szempontból az Egyesült Államok hírszerzésének több mint két évtizeden át folytatott távészlelési programja, amely később Stargate néven vált ismertté. Egyik legismertebb résztvevője, Joe McMoneagle katonai hírszerző 1984-ben Legion of Merit kitüntetést kapott. A hivatalos indoklás szerint „egyedülálló tehetségét és szakértelmét” több mint 200 küldetés során alkalmazta, és több mint 150 lényeges hírszerzési információt szolgáltatott. (A történet másik felét azonban ugyanilyen fontos hozzátenni. A program 1995-ös független értékelése után a CIA arra jutott, hogy a távészlelés operatív hírszerzési célokra nem bizonyult kellően megbízhatónak, ezért a programot megszüntették.)

De nem Ő az egyetlen, számos országban segítették médiumok a rendőrség munkáját. A legismertebb ilyen személyek közé tartozott a holland Gérard Croiset is, akit több rendőrségi ügybe bevontak, és akinek egyes eseteit hívei rendkívüli találatokként tartják számon. Ezek utólagos ellenőrzése azonban vitatott: az archív dokumentáció több fontos esetben hiányos, és a sikerekről szóló beszámolók hitelességét későbbi kutatók megkérdőjelezték. 

Michael Cremo és a „tiltott régészet” 

Michael Cremo amerikai író és kutató Richard L. Thompsonnal közösen 1993-ban megjelent Forbidden Archeology című könyvében több száz olyan régészeti és paleoantropológiai leletet gyűjtött össze, amelyek szerintük nem illeszkednek az ember kialakulásának elfogadott kronológiájába. Cremo központi tézise az úgynevezett „knowledge filter” (tudásszűrő): szerinte a tudományos közösség hajlamos az uralkodó paradigmába illeszkedő leleteket elfogadni és továbbörökíteni, míg az azokkal összeegyeztethetetlen adatokat fokozott kritikának veti alá, félreteszi vagy idővel elfelejti.

Ennek a kritikának van bizonyos alapja. Jó példa Hueyatlaco Mexikóban, ahol kétségtelenül ember által készített kőeszközök kerültek elő jól vizsgált rétegtani környezetből. Steen-McIntyre, Fryxell és Malde geológiai vizsgálatai több, egymással összhangban álló módszerrel rendkívül nagy – részben 200–300 ezer évet meghaladó – korokat kaptak; az 1981-es Quaternary Research tanulmány maga is további kutatást sürgetett. A rendkívüli kronológia máig vitatott, de az esetet nem lehet egyszerűen hamisítványnak vagy egyértelmű rétegtani tévedésnek minősíteni.

Hasonlóan érdekes Clarence King 1869-es Table Mountain-i lelete: a későbbi USGS-igazgató saját beszámolója szerint maga emelt ki egy megmunkált kőmozsártörőt kemény, cementált aranytartalmú kavicsból. Ez nem bizonyítja, hogy több millió éves emberi eszközről volt szó, de lényegesen erősebb történeti eset, mint a bányászoktól vagy kereskedőktől származó, bizonytalan eredetű „lehetetlen tárgyak”. A döntő probléma, hogy a tárgy már nem áll rendelkezésre korszerű vizsgálatra.

Laetoli más szempontból tanulságos. A 3,66 millió éves lábnyomok feltűnően emberies járásról tanúskodnak, és a korai szakirodalomban valóban komoly vita folyt arról, hogyan egyeztethetők össze az Australopithecus afarensis lábanatómiájával. Ez alátámasztja Cremo azon állítását, hogy az anomáliák mögött olykor valódi szakmai problémák vannak. Ugyanakkor az „emberies járás” önmagában nem bizonyít Homo sapiens jelenlétet: éppúgy jelentheti, hogy az emberi járás egyes anatómiai és biomechanikai elemei sokkal korábban alakultak ki.

Ezen a ponton mutatkozik meg Cremo módszerének fő gyengesége. Hajlamos a „modern emberhez hasonló” tulajdonságot a modern ember lehetséges jelenlétének bizonyítékaként kezelni. A bizonytalan leleteknél rendszerint a rendkívüli értelmezés lehetőségét hangsúlyozza, míg a konvencionális magyarázat bizonytalanságait nagyító alá helyezi. 

Jó példa erre a mintegy 4,1 millió éves kanapoi KNM-KP 271 felkarcsont. Korai vizsgálatok valóban feltűnően Homo-szerűnek találták, sőt egyes kutatók a Homo nemzetséghez is közelítették. A nagyobb mintákon és korszerűbb morfometriával végzett későbbi elemzések azonban ezt nem erősítették meg; különösen a testméret alakra gyakorolt hatásának figyelembevétele után a csont nem mutat különleges affinitást a modern emberhez. Egy 2014-es újraelemzés egyenesen a vizsgált korai hominin humerusok egyik legkevésbé modern emberhez hasonló példányának találta. 

Cremo munkásságát ezért szerintem nem indokolt sem egyszerű áltudományként félresöpörni, sem az emberiség eltitkolt történetének bizonyítékaként elfogadni. Nagy érdeme, hogy hatalmas mennyiségű, sokszor valóban elfelejtett szakirodalmat kutatott fel, és helyesen hívta fel a figyelmet arra, hogy a tudomány sem légüres térben működik: az elfogadott paradigmák befolyásolják, mely hipotéziseket tartjuk eleve valószínűnek, milyen bizonyítási szintet követelünk meg, és mely anomáliákat tartjuk kutatásra érdemesnek. 

Az UFO/UAP kérdés

A témát évtizedeken át erős tudományos és kulturális stigma övezte, noha az észlelések egy részét katonai személyzet, pilóták, légiirányítók és műszeres megfigyelések is dokumentálták. Az utóbbi években ez a hozzáállás valamelyest változni kezdett, és az UAP-jelenségek egy része ismét hivatalos vizsgálatok tárgyává vált.

Tegyük fel, hogy 100 ember leugrik az Empire State Building tetejéről. 95 a földet éréskor a szokásos módon végzi, vagyis ripinyára törik a teste, és kileheli a lelkét. Viszont 5 ember lazán és puhán lehuppan, majd elegánsan elsétál. Mit gondolnak, mely eseteket kellene kivizsgálnunk?

Ugyanez érvényes az azonosítatlan repülő objektumokra is. Itt és most nem a túlfűtött UFO hívők megnyilvánulásaira gondolok, hanem azokra az esetekre, amelyekben civil szemtanúkon kívül magasrangú katonatisztek, pilóták, rendőrök, légiirányítók, radarkezelők számolnak be az észlelésekről, valamint műszeres vizsgálatok is készültek a helyszínről, illetőleg az ott talált anyagokról.

A józan ész azt diktálná, hogy ha akár csak néhány eset ellenáll a kézenfekvő magyarázatoknak, akkor tudományosan éppen ezek a legérdekesebbek. Nos, kiszemeltem néhány kiemelkedő esetet. Következzenek most ezek.

Zárszóként Max Planck kissé karcos hasonlatát szerepeltetem. Szerinte a tudományos viták nem úgy dőlnek el, hogy a vesztes fél beismeri a tévedését, hanem úgy, hogy kihal az a generáció, amely az új gondolatok befogadására alkalmatlan.

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.