A „konzervativizmus tudománya”

Az ellen a legkönnyebb harcolni, amit az ember meg sem próbál megismerni.” (Ezra Pound)

A homeopátiával kapcsolatos cikkem írásakor éreztem először, hogy legalább néhány szó erejéig érinteni kellene a természettudomány berkein belül ténykedők mentális rugalmatlanságának, merevségének témakörét. Mégpedig azért, mert meglepő módon még mindig gyakorinak mondható, hogy az áltudományok között szokás említeni a természetgyógyászati módszereket, a parapszichológiai kísérleteket, valamint egyes alternatív energiatermelési elméleteket. Szinte azt mondhatjuk, hogy vaskalaposság tekintetében a tudományba vetett hit olykor felülmúlja a vallásos szektákét. Ha alaposan szemügyre vesszük, akkor azt láthatjuk, hogy a vallás számos elemével rendelkezik. Van krédója, apostolai, főpapjai, szent iratai, tekintélyelvű szervezetei, vallásos intoleranciája, ebből következően pedig üldözött eretnekei és mártírjai.

Pedig Héjjas István fizikus hasonlata alapján könnyen beláthatjuk, hogy lehetnénk óvatosabbak is. Ő úgy tartja ugyanis, hogy a tudomány olyan, mint egy világos gömb, amely a sötét térben lebeg. A gömb belsejében vannak a tudományos ismeretek, körülötte pedig egy határtalan, ismeretlen birodalom található. Minél nagyobb a tudásunk (vagyis a példában a világos gömb), annál nagyobb felületen érintkezik a külső sötét térrel, és ezért egyre több a megválaszolatlan kérdés. Ezek a megválaszolatlan kérdések a gömb felszínét borítják, a külső térben pedig csupa olyan kérdés lapul, amelyekről azt sem tudjuk, hogy ilyen kérdés egyáltalán létezhet.

Tudásunk egy csepp. Amit nem tudunk, az egy egész óceán. (Isaac Newton)

A természettudományokat forradalmian új felfedezések viszik előre, amelyek ellenkeznek a korábban általánosan elfogadott elvekkel, ezért hatalmas ellenállásba ütköznek. A ma igazsága ugyanis a holnap tévedése. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tudomány története, amely egyben az emberi tévedések története. Ez az a pont, ahol szinte már a vallásos fanatizmussal vetekszik az a támadó magatartás, amelyet a tudományos élet azokkal szemben képes tanúsítani, akik valamilyen új szemlélet birtokában kétségbe vonják az adott kor általános érvényű igazságait.

A lehetséges reakciók közül néhány:

    • 200 évvel ezelőtt a francia akadémikus urak babonaságnak tartották, hogy kövek (mármint meteoritok) potyoghatnak az égből. Mígnem alig néhány héttel a közlemény kibocsájtását követően meteoriteső hullott egy Párizs környéki településre.

    • Newton gravitációs elméletét sötét középkori okkultizmusnak nyilvánították a tudósok, hiszen épeszű ember nem fogadhatja el, hogy húzóerő létezhessen olyan tárgyak között, amelyek nincsenek fizikálisan összekapcsolva.

    • Amikor Galileit a bolygók mozgásáról vallott „eretnek” nézeteiről faggatták, ő a Jupiter holdjaira irányította távcsövét, majd megkérte az inkvizíció képviselőit, hogy pillantsanak bele. De ők elutasították ezt, nyilván abbéli félelmükben, hogy valami olyat lesznek kénytelenek látni, ami alapjaiban ingathatná meg hitüket.

    • „A levegőnél nehezebb tárgyak sohasem fognak repülni” – jelentette ki Lord Kelvin brit fizikus, matematikus 1885-ben. A 19. század egyik meghatározó tudósát közel két évtized múltán két amerikai biciklijavító mester (Orville és Wilbur Wright) tanította móresre. 1903. december 17-én az Egyesült Államok Észak-Karolina államában elszakadt az anyaföldtől a történelem első, saját erőforrással rendelkező, pilóta által irányított repülő szerkezete.

    • Miután Robert Meyer 1842-ben publikálta az energiamegmaradás törvényét, egy agresszív lejárató kampány révén több hónapra elmegyógyintézetbe juttatták. Hasonló sorsra jutott Semmelweiss Ignác, azon állítása miatt, mely szerint szemmel láthatatlan apró élőlények (mikróbák) okozhatják a gyermekágyi lázat.

    • Szent-Györgyi Albert Nobel díjat kapott az aszkorbinsav kivonásával (C-vitamin) kapcsolatos kutatásaiért. Nos, az ellenlábasai tiltakozó levelet küldtek a Nobel-díj Bizottságnak, miszerint ezt az egész megalapozatlan és félrevezető reklámkampányt a Szeged környéki paprikatermesztő és feldolgozó üzletemberek finanszírozták. (Mint az köztudott, a C-vitamint a szegedi paprikából sikerült kivonnia.)

    • Az akupunktúra sokáig törvényen kívülinek számított a huszadik századi nyugati medicina szemében, pusztán azért, mert nem lehetett műszeres mérésekkel igazolni a meridiánok létezését.

    • Albert Einstein élete végéig elutasította a nonlokalitás lehetőségét, mert ez sértette azt a szabályt, miszerint a fénynél semmi sem terjedhet gyorsabban. Mindez EPR (Einstein-Podolsky-Rosen) paradoxonként vonult be a tudománytörténetbe. A három tudós szerint éppen azért kell valami hibának lennie a kvantumfizikában, mert ilyen képtelenségek következnek belőle. Márpedig utólag tudjuk, hogy tévedtek.

Sokszor kényelmesebb az előfeltételezéseinkbe és rögzült gondolkodási sémáinkba kapaszkodni, mint tudomásul venni a valóság változó természetét. Pszichológiai tény, hogy (intelligenciaszinttől függetlenül) foggal-körömmel ragaszkodunk a már kialakított nézeteinkhez, világlátásunkhoz, és minden új információt, impulzust ebbe a kész keretbe igyekszünk bepasszírozni. Ha pedig egy jelenség netán a nézeteinket cáfolni látszik, igyekszünk az effajta tapasztalást elkerülni, elfelejteni, vagy valahogyan kimagyarázni. De legalábbis utolsó leheletünkig védjük az álláspontunkat. Ilyeténképpen elég nehéz egy dogmatikus keretrendszerből kitörni.

Ha az írott történelem egészét nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a bal agyféltekés üzemmód túlhangsúlyozása a felvilágosodás korszakával kezdődött, amikortól kezdve szentül hittük, hogy végre megszabadulhatunk a babonáktól, és a józan értelem talaján állva, az anyagvilágot ízekre szedve majd szépen választ találunk minden kérdésre. Aztán olyannyira sikerült belefeledkezni a matéria álmába, hogy természettudósaink a XIX. század végén már szó szerint gyászolták azt a tényt, hogy az összes fontos felfedezés már megtörtént. Emiatt úgyszólván komolyan aggódtak a tudomány jövője miatt. Max Planckot egyetemi professzora óva intette a fizikusi pályától, mondván, hogy az már egy befejezett tudomány. De nem kellett sokáig várni Einstein relativitás elméletére, és máris a feje tetejére állt minden. A kvantumfizika „dinamitja” pedig végképp felrobbantotta a newtoni paradigmát. Az elmúlt kilencven évben a régi világkép bástyái közül három már leomlott (történetesen a determinizmus, a lokalitás, és az objektivitás). Az olyan fogalmak, mint anyagi szubsztancia, vagy izolált tárgy, elvesztették a jelentőségüket. A szubatomokról még csak azt sem mondhatjuk, hogy egy meghatározott helyen léteznek, inkább csak tendenciát mutatnak a létezésre. Az idő is csak egy nagyon korlátozott dimenzióban tűnik lineárisnak és egyirányúnak. Bizonyos nagy energiájú részecskefizikai kísérletek ködkamra felvételei ugyanis csakis úgy értelmezhetők, ha feltételezzük, hogy egyes részecskék korábban léptek kölcsönhatásba, mint amikor keletkeztek. Akik olvasták Fritjof Capra, Michael Talbot, vagy dr. Amit Goswami könyveit, azoknak nem kell ecsetelnem, hogy a mikrovilágban csupa ilyen hajmeresztő jelenséggel találkozunk. Héjjas István - egy nyitott gondolkodású magyar fizikus - szerint:

„Hát bizony, amit a modern fizika produkál, ahhoz képest az ősi vallási mitológiák elbeszélései, vagy Alice Csodaországbeli története szinte közönséges mindennapos események benyomását kelthetik.”

A Nobel díjas Niels Bohr pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy:

„Azok, akiket nem sokkol, amikor először találkoznak a kvantummechanikával, valószínűleg nem értették meg.”

R. A. Wilson amerikai fizikus-pszichológus professzor állítása szerint a kvantumjelenségek hatása nemcsak a fizikai világban érvényesül, hanem összefüggésben áll az emberi tudattal is. A makro-és mikrofizikai jelenségek közötti kapcsolat ahhoz hasonló, ahogyan az emberi pszichében kapcsolódik egymáshoz a tudatos, és tudattalan. Ez lehet az oka számos parapszichológiai jelenségnek, pszichoszomatikus betegségnek, valamint a csodás gyógyulásoknak. Érdemes komolyan fontolóra vennünk, hogy amikor extraszensz képességű embereket már kormányzati, hadászati, és bűnüldöző szervek alkalmaznak, akkor bajos lehet sarlatánságra gyanakodni. Joe McMoneagle, a katonai hírszerzés nyugdíjas tisztje 1984-ben úgy távozott a „Stargate” programból (az amerikai hadsereg és a CIA látnoki képességekkel foglalkozó közös projektjének kódneve), hogy számos kitüntetést kapott, mert 150 célszemélyről tudott információkat beszerezni pusztán távészlelés segítségével. De nem Ő az egyetlen, számos országban segítették médiumok a rendőrség munkáját. Ráadásul néhányuk az időben nem csupán visszafelé haladva tudott pontos körülményeket felvázolni, hanem előrefelé is. Gérard Croiset néhány esetben pontosan lefestette, hogy a gyanúsított milyen ruhában lesz, amikor majd elfogják, hogyan fog viselkedni, az egyik bűnözőről pedig tudta, hogy hamarosan öngyilkosságot fog elkövetni. (Paranormális detektívek.)

A régészet csapdái

De miért is mondom, hogy a vallási felekezetekhez hasonlóan a tudomány hajlamos arra, hogy mereven ragaszkodjon a saját dogmáihoz? A múlt században kaliforniai bányászok emberi csontvázakat és különböző tárgyakat találtak 35-55 millió éves, kora-eocén geológiai üledékes rétegekben. Ezeket a jól dokumentált felfedezéseket dr. J.D. Whitney, Kalifornia állami geológusa tárta a tudományos világ elé. A Smithsoni Intézet antropológusa, William B. Holmes visszautasította őket, mondván, hogyha dr. Whitney megértette volna az emberi evolúció elméletét, akkor nem közölte volna következtetéseit, még az impozáns beszámolók ellenére sem. Más szóval, ha a tények nem egyeznek az evolúció elméletével, akkor félre kell tenni őket. Azt gondolom, hogy ez mindennél beszédesebb.

Michael Cremo 1975-től nyolc éven keresztül folytatott elmélyült archeológia kutatómunkát. Ezen idő alatt a szóban forgó tudományág teljes történetének feldolgozásával létrehozott egy 900 oldalas összegző tanulmányt. (Könyvének címe: Az emberi faj rejtélyes eredete.) Cremo rámutat, hogy az elmúlt 150 évben régészek és antropológusok sok-sok emberi csontvázat, emberi lábnyomot és szerszámot találtak a Föld sok tíz-, sőt sok százmillió éves rétegeiben. Ezek a tudományos publikációkban fennmaradt tények ellentmondanak az emberiség eredetéről és őstörténetéről alkotott elképzeléseknek, amelyekről manapság hallhatunk és olvashatunk. Sokkal inkább egy ciklikus időszemléletet feltételeznek (több egymást követő civilizációval), nem pedig lineáris jellegűt. Úgy tűnik, hogy az egyetlen oka annak, hogy ezek a leírások hiányoznak a jelenlegi könyvekből, hogy ellentmondanak az uralkodó elképzeléseknek, történetesen az ember eredetéről és az ember kifejlődéséről szóló darwinista elméletnek. Megdöbbentő azt látni, hogy milyen kevesen ismerik el ennek a műnek a tudományos értelemben vett igényességét. Néhány nyitottabb kutató hajlandó csupán őszintén kimondani (még ha nem is értenek egyet a végkövetkeztetéssel), hogy ez egy nagy horderejű, figyelemre méltó összegző munka. M. Cremo ezt a folyamatot, melynek során a bizonyítékok bizonyos fajtáit elutasítják pusztán azért, mert nem egyeztethetők össze az uralkodó nézetekkel, „tudásszűrésnek” nevezi. (Michael A. Cremo előadása magyar fordítással)

Egy példa arra, hogy ez a tudásszűrés hogyan is nyilvánul meg a szakmai körökben: M. Cremo az előadásán említést tesz egy konferencián elhangzott rövid eszmecseréről. Az előzményekhez tartozik, hogy Mary Lickey angol archeológus 1979-ben, Tanzániában tucatnyi lábnyomot talált 3,7 millióéves megkövesedett vulkáni hamuban. Saját állítása szerint ezek a mai ember lábnyomaitól anatómiailag megkülönböztethetetlenek. Ennek ellenére számos tudós úgy vélte, hogy ezek az australopithecustól származnak. Közel 20 évvel később dr. Ron Clarke felfedezett egy szinte teljesnek mondható australopithecus csontvázat, amely Mary Lickey leleteihez hasonló korú volt. A csontok alapján végzett rekonstrukció egyértelművé tette, hogy ennek a lénynek a lába nagyon is majomszerű vonásokat mutat. (Erősen elálló, oldalra mozgatható nagylábujj, alapvetően hosszú lábujjak.) Szóval ezen a bizonyos fokvárosi kongresszuson M. Cremo megkérdezte Ron Clarke-tól, hogyan lehetséges az, hogy az általa felfedezett lény lábszerkezete ennyire eltér attól, amit Mary Lickey talált. A válasz elég furán hangzott. Dr. Clarke ugyanis azt állította, hogy a Lickey-féle lábnyomokat is egy ugyanolyan australopithecus hagyta maga után, de úgy sétált, hogy a nagylábujját hozzápréselte a többihez, a többi lábujját pedig behajlította a lába alá. Hát elég nehéz egy ilyen nyakatekert és erőltetett magyarázatot mosoly nélkül hagyni. De ami igazán sokkoló, hogy az ott ülő közel ezer tudós erre bólogatott és helyeselt, mintha ez a világ legtermészetesebb és legracionálisabb felvetése lenne.

Súlyosan kirívó példa az a lelet, amely a nebraskai ember néven vált ismertté. Henry Fairfield Osborn, az USA Természettudományi Múzeumának igazgatója 1922-ben bejelentette: Nyugat-Nebraskában, a Kígyó-patak közelében egy pleisztocén korból származó őrlőfogat talált. Számos szaktekintély támogatta Osbornt. Ennek az egyetlen fognak az alapján megrajzolták a nebraskai ember fejének, és testének rekonstrukcióját. Sőt, a nebraskai embert még felesége és gyermekei társaságában, teljes családi körben ábrázolták. És mindezt egyetlen fogból! 1927-ben a csontváz további részeit is megtalálták. Rájöttek, hogy egy kihalt amerikai vaddisznófaj fogáról van szó.

Létezik azonban a régészet történetében az előbbieknél súlyosabb, szégyenletesebb eset is. Konkrétan lelethamisításokra kell utalnom.

Az egyiptológia mítoszai

Nézzük a nagy piramis ügyét. A legtöbb építkezéssel kapcsolatos teória a kőtömbök szállításának, felemelésének és a végső helyére illesztésnek a problémáira összpontosít. (Mint pl. Elio Diomedi olasz építési vállalkozó, aki a saját hipotéziséhez egy nagyon ügyes és látványos makettet épített.) Mindazonáltal ezek az értelmezési kísérletek nem adnak magyarázatot egyéb kérdésekre. Figyelmen kívül hagynak olyan fontos részleteket, mint a modern technikát megszégyenítő precíz illesztések, különös mértani, matematikai összefüggések, a tökéletes tájolás, a heterogén dimenziók, a földrengéssel szembeni ellenállás, és ehhez hasonlók. Elfeledkeznek arról is, hogy a nagy piramisnak nem négy, hanem nyolc oldallapja van, mert mindegyik oldal osztott. Ezeknek a dőlésszögeknek a megtartása további nehézséget jelentett, nem is szólva a belső kamrák kialakításáról.

Robert Bauval, belga építész mutatott rá arra az asztronómiai összefügésre, hogy a 3 gizai piramis az Orion öv 3 csillagának a pontos helyzetét tükrözi, beleértve a közöttük lévő szögeket, távolságokat, valamint az egymáshoz viszonyított méretüket. Ámbár korántsem úgy, ahogyan az a történészek hivatalos változatában szerepel. Tehát nem a csillagok 2500 évvel ezelőtti pozícióit mutatja, hanem egy 10500 éves égi konstellációt. Tehát ezek alapján úgy tűnik - bármennyire is megdöbbentően hangzik -, hogy a gizai piramisokat egy magasan fejlett civilizáció alkotta meg egy olyan történelmi korban, amelyről eddig úgy tudtuk, hogy a kőbaltás ősközösségen kívül ott semmi sem létezhetett.

Készült egy igényes dokumentumfilm (A Piramisok Titkainak Leleplezése), amely pontról-pontra bemutatja azokat a tényeket, amelyek alapján valószínűsíthető, hogy az általunk feltételezett ókori eszközökkel és technológiákkal egy ilyen volumenű projekt egyszerűen kivitelezhetetlen. Főképpen egyetlen dinasztia ideje alatt. A film készítői megszólaltatnak neves építészeket, kőzetmegmunkálásra szakosodott mérnököket, fizikusokat, akik egyöntetűen kifejezik, hogy a nagy piramis újraalkotása a mai fejlett géppark és tudásbázis segítségével is óriási kihívás elé állítana bennünket. Kissé poentírozva szembeállítják ezzel egy neves, ám megrögzött egyiptológus mondatait, aki a piramis megannyi különös arányszámának (aranyarány, PI értéke, fénysebesség, stb.) hallatán úgy reagál, hogy egy jól szerkesztett konyhai sámliból is kimutathatunk bármilyen összefüggést. Elég vicces összhatás kerekedik ki, és persze tisztelt egyiptológusunk szentül hiszi, hogy nem ő a maradi, hanem a tőle eltérően gondolkodók a „piramidióták”. De ha tényleg minden ilyen világos és egyértelmű, akkor képeseknek kell lennünk reprodukálni ezt a csodálatos építményt. 1991-ben történt egy ilyen nekirugaszkodás a PBS Nova társaság által. Mármint a piramis méretarányos kicsinyített mását igyekeztek megépíteni. Nos, a piramis soha sem készült el teljesen, és néhány év múlva össze is omlott.

Szemellenzők az orvostudományban

Thorwald Dethlefsen - aki néhány évtizeddel ezelőtt a homeopátia elismeréséért szállt síkra -megállapítása ma is aktuális:

„Amióta csak homeopátia létezik, ellenfelei éppen olyan szenvedélyesen küzdenek ellene, amilyen szenvedélyesen képviselik hívei.”

Jómagam csupán őszinte csodálkozásomat fejezhetem ki a jelenség láttám. Természetesen minden sokkal érthetőbb lenne, ha a heves viták laikusok és természettudósok között zajlanának. De a tudományos világ és az orvostársadalom önmagán belül teljesen megosztott a kérdést illetően. Ezt a skizofrén helyzetet mi sem példázza ékesebben, minthogy a Georgias Vithoulkas munkásságát 1996-ban alternatív Nobel-díjjal ismerték el a klasszikus homeopátia tanainak felelevenítéséért és oktatásáért. Nyugat-Európa nagyobb államaiban az alapellátó orvosok 30-60%-a használja a homeopátiás gyógyszereket. Az egészségbiztosítók sokhelyütt részben vagy egészben támogatják a homeopátiás rendeléseket. Indiában jelenleg összesen 120 millió ember gyógyul homeopátiával, ami 12 magyarországnyi lakosságnak felel meg. Megközelítőleg 250 ezer regisztrált homeopata orvos és gyógyító dolgozik az országban, valamint 180 homeopátiás orvosi iskola működik, melyekben évente 12 ezer új homeopata orvos szerez diplomát.

Zárszóként Max Planck kissé karcos hasonlatát szerepeltetem. Szerinte a tudományos viták nem úgy dőlnek el, hogy a vesztes fél beismeri a tévedését, hanem úgy, hogy kihal az a generáció, amely az új gondolatok befogadására alkalmatlan.

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.