Közvetett és közvetlen ösvény

A HANGYA ÉS A MADÁR ÚTJA

A „hosszú ösvény”, az öntisztítás, a fokozatos önfejlesztés útja, mint ahogyan a hangya is nagyon lassan halad. A „rövid ösvény” pedig - amely figyelmünk állandó ráirányítása igazi valónkra - a madár útja, amelyik könnyedén repked, ágról ágra. Illethetjük ezeket a „közvetett”, és a „közvetlen” jelzővel is.
…és bár minden hasonlat sántít egy kicsit, a szemléltetésnek kiváló eszköze, ezért most magam is ehhez folyamodom. Az egyik utat úgy jellemezhetnénk, hogy birtokunkba kerül a „Felébredettség gyümölcsének” magja. (Beavatás, megtérés, vagy hirtelen reveláció által.) Ezt a kicsiny magot kell azután a kertünkben elültetni, féltő gonddal kicsíráztatni, majd pedig nagy figyelemmel óvni, öntözni, gyomlálni, táplálni, amíg hatalmas fává terebélyesedik. A másik lehetséges megoldás az, hogy keresztülvágunk a tudatlanság sötét erdején, és egy napfényes tisztáson rátalálunk a „Megvilágosodás fájára”. Utána már csak annyi a dolgunk, hogy csendben üljünk a tövében, és ne mozduljunk ki onnan. A közvetett ösvényen a felébredés előfeltétele a tudati megtisztulás, a közvetlen esetében ez a felébredést követően történik meg.

(...és bár ez úgy hangozhat, mintha mi magunk választanánk meg önkényesen, hogy melyik úton járjunk, ez egyáltalán nem így van. De bízom abban, hogy mire a Kedves Olvasó ezen írás végére ér, világossá válik számára, hogy miért nem.)

Elöljáróban

A közvetlen ösvény azt jelenti, hogy mostantól teljességgel a Megfigyelővel [vagy másképpen a Tanú ÉN-nel] azonosulunk, nem pedig a teoretikus elme folyton változó tartalmaival. Radikális advaita tanítók szemszögéből a közvetett ösvény nem egyéb, mint az illuzórikus időbeliség keretrendszerében megnyilvánuló, spirituális gyakorlásba ölt felesleges energia befektetés. Néhányan közülük azzal élcelődnek, hogy a férfi nő utáni vágya maga az ártatlanság, ha összehasonlítjuk a jógik örök személyes üdvösség iránti vágyával. Szerintük semmilyen ambíció nem lehet spirituális természetű, fel kell adnunk a személyes eredmény téves képzetét. Emlékeztetnek minket arra is, hogy fordítva ülünk a lovon. Nem az Önvaló lakik a testen belül, hanem a test az Önvalóban. Úgy is mondhatnánk, hogy a megvilágosodás annak a „valakinek” a megsemmisülése, aki meg akar világosodni. Szeretnénk felmászni a hegyre, aztán ráébredünk, hogy mi magunk vagyunk a hegy.

Egyes mesterek kifejezetten szélsőségesen fogalmaznak, tagadván a gyakorlás, a módszer, és az időtényező szerepét. Ízelítőül következzék tőlük néhány idézet:

„Ne meditálj, legyél.” (Randzsit Maharádzs)

„A szememben minden halogatás elpocsékolt idő. Elhagyhatod az előkészületeket, és elindulhatsz befelé a végső keresésre. Minden jóga közül ez a legegyszerűbb és a legrövidebb.” (Niszargadatta Maharádzs)

„Öld meg a Buddhát, rombold le a kolostorokat, égesd el a szentiratokat.” (Szung Szán)

„Vajon az ego részt akar venni a saját megsemmisítésében? Nem, az ego csakis azért akarja a tanítást, hogy felhasználhassa, hogy elérjen valamit – nem pedig a saját megsemmisítésére. Ha elfelejted a tanítást, akkor az egot felejted el, és a tanítás önmagától dolgozik.” (Rámes Balszekár)

„Nem léteznek felébredettek, csak test-elme mechanizmusok vannak a jelenségvilágban, amelyeken keresztül a Teljesség megnyilvánul.” (Wayne Liquorman)

„Nem adok semmilyen gyakorlatot, mert minden gyakorlás az időben és az elmében történik. Csak annyit tanácsolok, hogy maradj csendes, ne tégy semmilyen erőfeszítést.” (Púndzsa)

„A legnagyobb akadály azt gondolni, hogy létezik bármiféle akadály.” (Gangaji)

„…mivel Valamit kerestél, lemaradtál a Semmiről.” (Eckhart Tolle)

Igyekeztem csokorba szedni azokat az érveket, amelyek a fentebbi idézeteket hivatottak alátámasztani.

A közvetett ösvény ideológiai hátterének lehetséges buktatói:

    • Azok, akik foggal-körömmel a hosszú ösvénybe kapaszkodnak, alkalmasint feleslegesen sok terhet rónak magukra, mellőzvén azokat a lehetőségeket, amelyek megkönnyíthetnék az előrejutást. Esetleg benne is ragadhatnak a gyakorlásban, holott már feladhatnák azt. Pedig nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb minden módszert fel kell adnunk, hiszen a módszer is a formák világához tartozik, az pedig a dualitás rögzülését jelentené. Márpedig végezetül nem maradhat alany és tárgy (gyakorló és gyakorlat). Maga az alkalmazott módszer áll közénk és a valóság közé. Púndzsa életében egy hatalmas látomás és Ramana Maharsi átható tekintetét követő belső csend után megszűnt minden vágy a spirituális gyakorlásra. Pedig azt megelőzően naponta ötvenezerszer ismételte Krisna nevét.

    • A tradicionális iskolák ideáinak többsége a megszabadulás körül forog. De ez az alapállás túlzottan veszélyes lehet, mert a megvilágosodás eszméjét egy jövőbeli elérendő célként tünteti fel. A tanítványok eredetileg azért közeledtek a tradícióhoz, hogy megszabaduljanak a kötöttségeiktől. De valójában csak egy újfajta identitást teremtenek, ami előbb-utóbb ugyanolyan akadállyá válik, mint az a személyiség, amelyet maguk mögött kívántak hagyni. Márpedig a „szabadság csapdája” egy fokkal sem kedvezőbb, mint a megkötözöttség jelenlegi elképzelésének kelepcéje.

    • A közvetettség nem tud mentesülni a kettősségektől. Ezek az utak vagy nyíltan dualisztikusak, vagy duális színezetű monista rendszerek. Ez már abban is tetten érhető, ahogyan a tanítvány élete élesen elkülönül hétköznapi és spirituális szegmensre.

    • A hagyomány és a mester szerepe ahhoz hasonlatos, mint az autópályán a felhajtó sáv, amely a megfelelő sebesség felvételét, és a sztrádára történő besorolást teszi lehetővé. A legtöbb esetben azonban az történik, hogy az emberek letáboroznak, és az életük hátralévő részét a felhajtón töltik. Sohasem jutnak el az autópályáig.

Ha most választási beszédeket elemeznénk, akkor azt mondanám, ez volt az egyik tábor (pl. a kormánypárt) propagandája. Lássuk hát az érem másik oldalát, vagyis az ellenzék kampányszövegét.

A közvetlenség „taposóaknái”:

    • A rövid ösvény hívei úgy tartják, hogy a Szellem ereje egy pillanat alatt eltüntetheti összes hibánkat, a valóságban ez korántsem ennyire triviális. Ha még nem járták végig az előkészület iskoláját, akkor csupán azonosulnak egy mentális koncepcióval. Pedig az intellektuális megértés még nem jelent célba érkezést. Így hát szembe kell nézniük az önámítás kockázatával, s azzal, hogy áldozatul esnek a saját túlzott spirituális elvárásaiknak. Bár az embereknek időről-időre lehetnek nagy bepillantásaik a Valóság természetébe, olykor még ezek a betekintések sem elegendőek, hogy véglegesen megtörjék a hamis én-azonosságot. Történhetnek még visszaesések. Olyan ez, mint amikor kikapcsoljuk a ventilátort. Elvágtuk a gépet az áramforrástól, de a lapátkerék a lendület miatt még forog egy ideig. Amiképp Szögjal Rinpocse is óva int bennünket:

„Ne téveszd össze a megértést a felismeréssel, a felismerést pedig a felébredéssel.”

Mindaddig ugyanis, amíg az egó által vezérelt elmeműködést nem sikerült uralmunk alá hajtani, a pszichében rejlő hátráltató hajlamok [vászanák] újra és újra elfelhőzik a felébredettség átmeneti felvillanásait, és ez így nem eredményez teljes megszabadulást [móksát]. Ramana Maharsi sokszor hivatkozott arra, hogy sohasem gyakorolt légzésszabályozást, nem recitált mantrákat, és fogalma sem volt a meditációról, vagy a kontemplációról. (Hiszen spontán felébredésben részesült). Ugyanakkor azt is tudtunkra adja, hogy az olyan ember esetében, akinek az elméje még nem vált kellőképpen éretté, az azonnali felismerést nehéz elérnie pusztán azáltal, hogy hall az önkutatásról. Ez az út csak érett lelkek számára járható. A többieknek mentális fejlettségüknek megfelelő módszerekhez kell folyamodniuk. Ezért egy ízben még Ő is így válaszolt egy ceyloni fiatalember ilyen irányú kérdésére:

„Az erőfeszítés nélküli és a választás nélküli tudatosság a mi valódi természetünk. Ha meg tudjuk valósítani ezt az állapotot és el tudunk merülni benne, az rendben van. De van, aki nem tudja elérni erőfeszítés nélkül, a szándékos meditáció erőfeszítése nélkül. Az összes régi mentális hajlam, öröklött tendencia [vászana] az elmét a külső tárgyak felé fordítja. Az összes ezekből fakadó gondolatot fel kell adni, és befelé fordítani az elmét, de ehhez a legtöbb embernek erőfeszítésre van szüksége. Persze minden tanító és könyv azt mondja az aspiránsnak, hogy csak legyen csendben, de ezt nem könnyű véghez vinni. Ezért szükséges az erőfeszítés. Még, ha találunk is valakit, aki megvalósította ennek a magas fokú csendnek az állapotát, azt úgy foghatod fel, hogy ő már az előző életében véghezvitte a szükséges erőfeszítést. Tehát az erőfeszítés nélküli tudatosság, gondolatmentesség, csak előzőleg gyakorolt szándékos meditáció után érhető el. A meditáció formája bármi lehet, ami számodra vonzó. Nézd meg, hogy mi az, ami segít távol tartani a többi gondolatot, és azt alkalmazd a meditációdban!”

    • Ramana Maharsi egyik közvetlen tanítványa, Kunju [fon. Kundzsu] Szvámi szerint átmenetileg bárki megtapasztalhatja a szamádhit egy Szatguru jelenlétében, de az nem lesz állandó, vagy végleges. Az ezzel kapcsolatos személyes beszámoló a Guru Ramana c. dokumentumflmben látható. (55:10-től 1:01:10-ig)

    • A metafizikai hagyomány keményvonalas képviselői még ennél is szigorúbbak. Elismerik az advaita, vagy a dzogcsen - mint tradicionális megközelítés - hitelességét, élesen támadják azonban a neoadvaita jelenséget. Többek között az általam fentebb idézett Rupert Spirát is. De néhányan még H.W.L Púndzsa [Papadzsi] módszerét is megkérdőjelezik. Szerintük Papapdzsi az erőfeszítés nélküli megvilágosodás varázspiruláját kínálta fel, ami rendkívül csábító perspektíva a nyugati elme számára. Következésképpen a neoadvaita szatszang mozgalom durva félreértéseket kezdett el terjeszteni Srí Bhagavan Ramana Maharsi tanításával, és a felszabaduláshoz nélkülözhetetlen valóságos gyakorlattal kapcsolatban. Bölcs hozzáállás belátnunk, hogy ahhoz a „gyorsforgalmi úthoz”, amit a közvetlen ösvény kínál, valójában két érett minőség szükségeltetik. Egyik részről egy olyan mester, aki ténylegesen túllépett a személyes én illúzióján, a másik oldalról egy olyan tanítvány, aki pszichikailag kellőképpen érett és stabil. Kevés kivételtől eltekintve nem túlzás azt állítani, hogy a közvetlen ösvény gyakorlásának előfeltétele a közvetett úton szerzett tapasztalat és lényeglátás. Manapság számos spirituális kereső olyannyira komoly személyiségzavarokkal küzd, hogy még a közvetett ösvényre sem érett meg, nemhogy a közvetlenre. (Spirituális kerülőútnak nevezik azt a jelenséget, amikor a magasztos gondolatokat és gyakorlatokat azért alkalmazza a személy, mert nem szeretne szembesülni megoldatlan érzelmi problémáival, lelki sebeivel, vagy a fejlődési feladatával.) Marco Pallis írja egyik cikkében a következőket:

„A kettőségnélküliség nem a kezdők számára való; sőt, elvont elméletként bemutatva ez az eszme akár káros is lehet a nem kellően előkészített elme számára, mert könnyen önámító elbizakodottságba torkollhat.”

    • Robert Adams tanításában kifejezetten klasszikus keretrendszert alkalmaz. Értésünkre adja, hogy fel kell adni bizonyos szokásokat, és magasabb rendű tulajdonságokat kell kifejlesztenünk. Határozottan kiemel három fő elsajátítandó erényt, történetesen az együttérzést, az alázatot, és a szolgálatot. Mindezt pedig azért teszi, mert már túl sok „dharma-csavargóval” találkozott, akik csak pózolnak, szajkózzák a nemkettősség iskolájának alaptételeit, mégis tele vannak rossz szokásokkal. Az embereknek éretté kell válniuk az ön-kutatásra. Évekig járniuk kell a spirituális utat, mielőtt képesek lennének az 'én-gondolatot' visszakövetni a forrásba (...és hozzáfűzi, hogy azon kevesek esetében, akiknek ez rögvest sikerül, az előkészületet nyilván előző életeikben tették meg.) Számos spirituális mester életrajzában visszatérő elem, hogy bár nagyon fiatalon keresztülmentek sok-sok grandiózus meditatív tapasztalaton és misztikus élményen, a „nagybetűs EMBER-ré válás” fájdalmas munkáját csak több évtizednyi szolgálattal tudták megvalósítani, mesterük védőszárnyai alatt. A neoadvaita viszont teljesen figyelmen kívül hagyja azokat az erényeket, amelyekhez Śaṅkara, és minden igazi mester ragaszkodott, hogy az embert elég érettnek lehessen tekinteni az Abszolút tanítás meghallgatásához. Ha a hegymászás példájához folyamodunk, akkor az is axiómaként kezelendő, hogy minél meredekebb pályát választunk, annál nagyobb erőnlétet követel a feljutás, és a nehézségi fokkal egyenes arányban nő a balesetveszély. Továbbá az út során különböző képességű és szaktudású segítőkre lehet szükségünk. Mint ahogyan egy Himalája expedíció is csak egy tapasztalt alpinista vezetésével számíthat sikerre.

    • Ha az ébredés valamiféle hirtelen áttörés révén (baleset, trauma, spontán ébredés) jön létre, akár még veszélyes is lehet. Suzanne Segal-ra egyetlen pillanat alatt szakadt rá az éntelenség élménye, amelyet ő úgy nevez: „Összeütközés a Végtelennel”. Bár a megtapasztalását több spirituális mester igazolta, Suzanne integrációs kísérleteit és rövid életű tanítói munkásságát folytonos félelmek és kétségek kísérték, míg negyvenkét éves korában gyorsan fejlődő agytumort állapítottak meg nála, amely hamarosan véget vetett földi pályafutásának. (Ennél szerencsésebb volt a végkifejlet Rámacsandra számára - akinek az ébredési folyamata sokban hasonlít Ramana Maharsiéhoz - bár ahhoz képest módfelett heroikusnak mondható.)

Hogyan is festene tehát a végkövetkeztetés?

Az eddig elmondottakból talán kitűnik, hogy azok a mesterek, akik kizárólag csak a rövid, vagy csak a hosszú ösvényt követték, még ha elismerik is a másik létjogosultságát, többnyire nem képesek helyesen megítélni a szerepét. Egy olyan tanító, aki spontán ébredésben részesült, nem tudja a hosszú ösvény bevezető gyakorlatait tanítani, hiszen ő maga sohasem járt azon az úton. Ugyanakkor az előző eset fordítottja is igaz. Vagyis ha valaki úgy ment végig a hangya útján, hogy az észrevétlenül torkollott a madár útjába, akkor számára értelmetlen lesz az éles elkülönítés. A közvetett utat ugyanis nem annyira lineárisnak kellene elképzelnünk, sokkal inkább spirálként, amely egy bizonyos magasságban átlép a végső megszabadulásba. (Ahogy azt Anagarika Govinda láma gyönyörű ábrák egész sorával prezentálta.)

Még Adyashanti, az oly sokat vitatott neoadvaita vonulat egyik jeles képviselője is felhívja erre a figyelmet:

„​Mint említettem, a felébredés pillanata csak nagyon kevesek számára teljes. Egy generáción belül csupán néhányan ébrednek fel oly módon, hogy nem szükséges keresztülmenniük további folyamatokon. Mindig azt mondom, hogy jobb nem arra számítani, hogy te leszel az. Jobb azzal számolni, hogy veled is úgy esik meg, mint mindenki mással, azaz az első felébredést követően egy folyamaton fogsz keresztülmenni. Nem a felébredés lesz az utazásod vége. Arra teszek itt kísérletet, hogy olyan irányt mutassak, amely hasznodra lehet az eligazodásban, amikor megkezded ezt az utazást. Ahogy a tanítóm szokta mondani, olyan ez, mint amikor belépsz az ajtón. Az, hogy beléptél az ajtón, még nem jelenti azt, hogy a villanyt is felkapcsoltad; nem jelenti azt, hogy máris el tudsz igazodni abban az ismeretlen világban, amelyben felébredtél.”

Az is szembetűnő, hogy a közvetett utak többsége jól körülírt ontológiával [a lét filozófiája, lételmélet] bír, amelyben élesen elkülönül a szent és a profán. Míg a közvetlenek inkább az episztemológiához [a tudás filozófiája] állnak közelebb, így hát számukra szamszára és nirvána - a lényegi természetüket képező üresség miatt - ugyanaz. Azt is fontos szem előtt tartani, hogy végső soron nem csak a hangya és a madár útja létezik. Csupán arról van szó, hogy ez az írás most céltudatosan erre a két végpontra fókuszál. De a buddhizmuson belül akár a közvetettség-közvetlenség teljes palettája fellelhető. A zen tradícióban egy egész életen át tartó intenzív gyakorlást több kisebb - és néhány nagy - szatori kísér, mire a gyakorló megszilárdul a felébredettségben.

Az imént elhangzottak miatt jómagam előnyben részesítem azokat a tanítókat, akik egy kicsit árnyaltabban nyilatkoznak. A mai kor integratív követelményeinek leginkább a két ösvény együttes alkalmazása felelne meg. Ez egy gyakorlatias közbülső megoldás. Főképpen azért, mert a spirituális fejlődés során bármikor előfordulhatnak váratlan tudati emelkedések. Így lehetőséget nyerünk arra, hogy a hangya és a madár mellé belépjen a képbe egy harmadik állat, a majom, akinek ezeket a tudati kvantumugrásokat köszönhetjük. Ez Paul Brunton ajánlása, és lényegében ez egy iskolapéldája annak, hogy a szélsőséges gondolkozással („vagy-vagy típusú logika”) illetett nyugati világból jön valaki, aki kimondja, hogy a „kéz a kézben” szellemében kellene kezelnünk ezt a kérdést. A hosszú ösvényen járva megtanuljuk, hogy meglássuk és visszautasítsuk az alacsonyabb késztetéseket, az egoizmust és a vágyakat. Ezáltal megnyílunk a magasabb impulzusok, az intuíció, végső soron a kegyelem felé. Még a dzogcsen tanítások is úgy tartják, hogy a gyakorlás, a koncentráció-meditáció hosszú ösvénye, és az ezzel párhuzamos önelemzés megkerülhetetlen ahhoz, hogy rálépjünk a Jelenlétbe vezető rövid ösvényre.

Anthony de Mello gyűjteményében olvastam egy tanmesét, amelyik nagyon tömören és esszenciálisan képes visszaadni az előbbi prózai leírás lényegét.

- Mester, mit tehetnék azért, hogy elérjem a megvilágosodást?

- Körülbelül annyit, mint amit annak érdekében teszel, hogy a Nap felkeljen hajnalban.

- De hát akkor mire való az a sok fárasztó gyakorlat, amit előírsz számomra?

- Arra, hogy egészen biztosan ébren légy, amikor a Nap megjelenik a láthatáron.

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.