Ebben a témakörben kedvencemmé vált az a mondat, amelyet D. E. Harding világvallásokról írott könyvében olvastam. „Mit tud Angliáról az, aki csak Angliát ismeri?” Értelemszerűen ezzel azokra céloz, akik a neveltetésük, vagy erős intellektuális beállítottságuk okán gyökeret eresztenek egy vallási keretrendszerben, és a beszűkült szemléletük által akadályoztatván képtelenek a sajátjuktól idegen szakrális hagyomány(ok) értékeinek tükrében látni a saját tradíciójukat. 

II.

Egy kis körültekintéssel - vagy mondjuk úgy, hogy heterodox alapállásból - beláthatjuk, hogy ha Jézus Indiában született és ténykedett volna, akkor csupán egyike lenne a Mahá Avatáráknak, az úgynevezett kiemelkedő isteni testetöltéseknek. [Megjegyzés: az avatár, vagy avatára szó isteni testetöltést, alászállást jelent.] Amiképpen Krisna mondja a Bhagavad-gítában:

„Óh, Bhārata leszármazottja! Bárhol legyen a vallás gyakorlása hanyatlóban, s kerüljön fölényes túlsúlyba a vallástalanság, alászállok Én Magam.” (B.G. 4.7.) 

Sri Chinmoy Az Isten-élet csúcsai c. könyvében bővebben is kommentálja: „Ti itt nyugaton sajnos egyedül Krisztust ismeritek el avatárnak. Ha elfogadjátok, számotokra nem létezhet más avatár. De ebben tévedtek. Krisztus, Buddha, Krisna és mások ugyanonnan jöttek. Ha Krisztust a Végtelen Isteni Tudatnak tartod, nem különítheted el tőle Krisnát, Buddhát vagy Srí Rámakrisnát.” De ha már Sri Chinmoynál tartunk, akkor elmondok egy személyes történetet. Egyszer Gunagriha, az Ő közvetlen tanítványa előadást tartott egy művelődési házban. Egy fanatikus keresztény csoport pedig - eléggé gyalázatos módon - megkísérelt partizánakciót végrehajtani ellene. Az intézmény bejáratánál röpcédulákat osztogattak az érkező vendégeknek, mindezt persze a szervezők engedélye nélkül. Sőt, a szemközti ház falára egy teljes emeletnyi transzparenst feszítettek, a következő bibliai idézettel:

     „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet,

Senki sem mehet az Atyához, csakis általam.”

A végén a hallgatók közül valaki megkérdezte az előadót, hogy van-e tudomása erről a háttér-hadműveletről, és mit gondol róla. A következőképpen válaszolt: „Tudják az a kérdés, hogy ez a kijelentés Jézusnak, a názáreti ács fiának a szájából hangzott el, vagy a megdicsőült, krisztusi tudatállapota nyilvánította ki nekünk.” Mert amennyiben Jézusnak, az embernek tulajdonítjuk mindezt, akkor nyilvánvaló, hogy a kijelentés hibádzik, és nem címezhette a 2000 évvel később élő személyekhez ezt az ominózus mondatot. A saját kortársaival kapcsolatban is csak úgy lehet helytálló, ha elfogadjuk, hogy egy Mester a beavatás - és sok éves együttműködés - során ténylegesen összekapcsolja a tanítványt a saját fénytestével, ezáltal a jelen földi életen túlmutató összeköttetés jön létre. Ő egyfajta kapuvá válik a tanítvány számára. Tehát ha tényleg értjük, hogy ezeket a szavakat nem Jézus, az ember mondta, akkor az is világos, hogy Krisztus - mint tudatszint - nem rögzíthető egy történelmi személyhez, és nem sajátítható ki semmiféle vallás, vagy filozófiai irányzat által. Ahogyan Richard Rohr minorita szerzetes mondja, ha egy kicsit figyelmesebben megvizsgáljuk a Szentírást, akkor lehetetelen nem észrevennünk, hogy létezik egy Lételőtti Kozmikus Krisztus, aki az Univerzumban mindenhol jelen van. 

Ezt azonban csakis ciklikus időszemlélettel lehet elfogadni, lineárissal semmiképp. Körkörös időfelfogással ugyanis könnyen érthetővé válik, hogy Jézus egy kozmológiailag kiemelt időszakban érkezett erre a Földre (a Kos-Halak korszak határán), mindazonáltal nem Ő az egyetlen, kizárólagos küldött. 

III.

Talán érdemes itt megállnunk egy pillanatra, és szemügyre vennünk a kétfajta szemléletmód alapvető különbségét. A sémita gyökből fakadó két nagy világvallás (kereszténység és iszlám) a történelmi időben gyökerező, és alapvetően individuális. Nagyon is hús-vér személyek állnak a kinyilatkoztatás mögött. Ehhez képest India szellemi örökségét az időtlenség, és a kozmikus távlatok jellemzik. Ezért hát ne csodálkozzunk azon, hogy Ramana Maharsi azt mondja, hogy a Krisztus tudat egyenlő az Átman (Önvaló) realizációjával. Amikor különböző vallású emberek jöttek el Hozzá, és dicsérték a saját vallási vezetőiket, Bhagaván rendszerint így szólt: 

„Az, ami Van, csak Egy. Egyesek Saktinak, mások Sivának hívják, megint mások Visnunak, Jézusnak vagy Allahnak. Az emberek úgy nevezhetik, ahogy tetszik nekik. Mit számít, ha a nevek különböznek? Az, ami Van, csak Egy.”

Azt is kinyilvánítja, hogy a keresztény szentháromság szanszkrit megfelelői a következők: 

Isvara-személyes Atyaisten; 

Átman-Szent Szellem, 

Guru-Fiú.

    ...és hogy ezt mennyire komolyan gondolja, azt jól érzékelteti egy párbeszéd, ami Ramana asramban zajlott.

Kérdező: Ha Ramana lábánál ülök, akkor nem lehetek keresztény?

Ramana: Ellenkezőleg, akkor leszel lényeg szerint keresztény.

Ha ténylegesen elfogadjuk, hogy a Szentháromságból a Fiú minőség a Mester, akkor a jézusi kijelentés úgy értelmezendő, hogy mindig volt, van, és lesz a világban a lelkek hazavezetésére alkalmas isteni küldött. Így kellene értelmeznünk a másik, gyakran idézett jézusi mondatot is, miszerint: „...és Én veletek leszek minden nap, a világ végezetéig.” A szúfiknál is találunk egy hasonló mondást: „Senki sem találkozhat Allah-hal, aki nem találkozott előbb a prófétával.” Ami igazán lényeges, hogy a „próféta” itt egy általános jelző, nem Mohamed személyére utal. Tudniillik a mondat úgy értelmetlen lenne, hiszen a szúfi rendek jócskán Mohamed után alakultak. A „próféta” szó itt a mindenkori mester titulusa. Maulana Rúmi, a mevlevi rend alapítója, az iszlám misztikus költészetének egyik legragyogóbb ékköve még ennél is továbbmegy. Ilyeténképpen beszél a Mesterről, mint Isten reprezentánsáról.

„Ha a Mester elfogadott, személyében benne foglaltatik Isten és a próféta is.”

A spirituális nagymesterek kijelentik, hogy végső értelemben Isten, Önvaló, Guru és Kegyelem, ezek szinonimák. Így hát bárki, aki visszajutott önnön lényegi természetéhez, az isteni kútfőhöz, az számunkra a Krisztus tudat megtestesítője. (Megjegyzés: Itt természetesen nem egy névleges vagy önjelölt gururól beszélünk, kizárólag egy istenrealizált mester, egy Paramszant Szatguru jöhet szóba.) A krisztusi tudat egy ideaszintű minőség, hívhatjuk ezt mestererőnek, guru-elvnek, vagy bármi másnak. Egy keresztény szent ezt Krisztusnak nevezi, egy vaisnava Krisnának, a saiviták meg Szadásívának. Indiában – ahol egyébként mindig is tényként könyvelték el Jézus Krisztus Megváltó szerepét – teljesen magától értetődő ez az összefüggés. Olyannyira, hogy a krija-jóga egyik hagyományvonala az istenrealizációt elért tagjait krisztusi mestereknek nevezi. Bennük sohasem lakozott kétség emiatt. Reményeim szerint Robert Adams advaita tanító víziója nyomán egy kicsit mélyebben átérezhetjük mindezt.

„Ahogy többen is tudjátok, van egy állandóan visszatérő látomásom, amelyben az Arunácsala szent hegyén sétálok, ahol Ramana Maharsi élt. A látomásban a hegy üreges. Bemegyek a hegybe, a középpontba, ahol egy erős, a napnál ezerszer ragyogóbb, de mégis kellemes és nyugodt fény van, és nincs meleg. És akkor találkozom Ramanával, Jézussal, Rámakrisnával, Niszargadattával, Lao Cével, és másokkal. Egymásra mosolygunk, egymás felé közeledünk, és eggyé válva egyetlen fénybe olvadunk. Aztán egy vakító fényvillanás, robbanás, vagy ilyesmi következik. Aztán kinyitom a szemem. Már meséltem nektek erről korábban.”

Márpedig Robert Adams nem egy new age próféta, hanem egy megvilágosodott lény. Ez tehát nem pusztán egy teória, hanem a világ legnagyobb misztikusainak, jógijainak, szellemi embereinek egyértelmű és közvetlen átélése.  (Mielőtt még az a vád érne, hogy szinkretista nézeteket terjesztek.) Ha úgy tetszik, akkor mondhatnám azt is, hogy a Krisztus misztikus testéről szóló tanítást nem lehetséges pusztán doktrinális szintről helyesen megérteni. 

IV.

Annyit mindenesetre tényként könyvelhetünk el, hogy India számos spirituális nagysága adózótt kiemelkedő tisztelettel Jézus személye és földi pályafutása előtt. Ahogyan az is tagadhatatlan, hogy közülük néhánynak nagyon erős látomásban jelent meg a Feltámadott Krisztus, egyesek pedig a misztikus élményeik alapján Jézus egyes tartózkodási helyeit is tudni vélték. Erről tanúskodnak az alábbi videók:

V.

Jézus különleges, emberfeletti megnyilvánulásai - úgymond csodái - a hiteles jógahagyomány magas fokának természetfeletti képességeivel, az úgynevezett szidhikkel tökéletesen összhangban voltak. [Megjegyzés: a kereszténység ezeket a Szent Szellem kegyelmi ajándékainak nevezi. Közéjük tartozik a nyelveken szólás, prófétálás, materializáció, ételszaporítás és transzmutáció, gyógyítás, gondolatolvasás, a múlt és jövendő tisztánlátása.] Számos indiai nagymesterről jegyeztek fel hasonló eseteket, a vízen járástól a halottak feltámasztásáig bezárólag. Ilyen volt többek között Nitjananda, Mahaprabhudzsi, Sirdi Szai Baba, Lahíri Mahászaja, Bengáli Baba, Rámdász Katja Baba, Bhaskaránanda, Gambhiránanda, Mahávatár Krija Baba, Troilanga Szvámi. Közülük jó néhány már kisgyermekkorában rendelkezett ezekkel a különleges erőkkel. 

Ezen megdöbbentő furcsaságok körébe tartozik a Szivárványtest jelenség is, amely bizonyos, magas megvalósulási szintet elért, megvilágosult gyakorlók halálakor lép fel. E gyakorlók, amikor meghalnak, húsvér testüket ragyogó fénnyé oldják fel, amely a szivárvány színeiben tündököl. Testükből bizonyos esetekben csak a körmük és a hajuk, más esetekben pedig semmi sem marad hátra. A tibeti buddhizmus élő hagyománya a szivárványtest jelenség igen nagy számú esetének hiteles leírását őrizte meg.

David Steindl-Rast bencés szerzetes érdeklődése a szivárványtest jelenség iránt akkor kezdődött, amikor különböző történeteket hallott tibeti mesterekről, akik gyakorlásuk révén a bölcsesség és az együttérzés magas szintjét érték el. Az elbeszélések szerint, mikor ezek a mesterek meghaltak, szivárványok jelentek meg az égen. E történetek arra késztették, hogy Jézus Krisztus feltámadására gondoljon, ami hitének központi tárgya. Amikor ugyanis Ő meghalt, az evangéliumok szerint a fizikai teste eltűnt.

Szvámi Ráma egyik könyvében leírja a paramguruval [mesterének mesterével] történt találkozását. Ez a nagy jógi állítólag képes volt Szvámi Ráma szeme láttára feloszlatni és láthatatlanná tenni a hús-vér testét, majd visszaépíteni azt. Az eseményről készült beszámoló kísértetiesen hasonlít Jézusnak a Tábor-hegyen történt színeváltozásához.

Egy gyönyörű legenda azt mondja nekünk, hogy Kabir - a középkor nagy indiai szentjének - halála után muzulmán és hindu tanítványai vitatkoztak a test sorsáról. A muzulmánok el akarták temetni, a hinduk pedig elégetni. Miközben vitáztak, Kabir megjelent előttük, és azt mondta nekik, hogy emeljék le a lepletet, és nézzék meg, ami alatta fekszik. Ők ezt tették, és a holttest helyén egy halom virágot találtak, amelynek felét a muszlimok eltemették Maghárban, a másik felét a hinduk Varanasi szent városába vitték, hogy elégessék. (Újfent csak érdekes párhuzamok Jézussal.)

De említhetem a sziddha hagyományt is, amelynek szentjei gyakorta úgy távoztak ebből a világból, hogy a fizikai testüknek még a nyoma sem maradt utánuk. Rámalingam Sziddha esete is ilyen. 1874-ben közölte a tanítványaival, hogy el fogja hagyni fizikai testét, azért hogy még inkább az emberiség javára lehessen. Valadurban, egy kicsiny dél-indiai faluban belépett egy aprócska szobába, követői kérésére rázárták az ajtót, és soha többé nem látta senki. Mikor hónapokkal később a hatóságok kinyittatták ezt a szobát, mindössze egy mécsest találtak itt. Amúgy állítólag azon a helyen, ahol az ő életében készítették az ételt a rászorulóknak, azóta sem aludt ki a tűz, és még mindig ég az a mécses, amelyet valaha a szent gyújtott meg. 

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.