A buddhi, manasz, ahamkára és csitta együttesét „antahkarana” [belül működő] névvel illeti a hagyomány, és leginkább úgy érdemes gondolni ezekre, mint tudati funkciókra, nem pedig úgy, mint személyiségrészekre. Megkísérlem az ember - nem anyagi - összetevőit szimbolizálni a holográfia elve alapján. 

A hologram egy speciális fényérzékeny lemezen tárolt, két egymást keresztező fénysugár hullámmintázata (interferenciaképe). A lézersugarat egy nyalábosztóval 2 részre bontják. Az egyik sugár, egy tükör közbeiktatása után közvetlenül éri a filmet, ezt nevezik referenciasugárnak. A másik a tárgysugár, amelyet egy szórólencse segítségével a megörökítendő tárgyra vezetnek, és csak azután éri el a lemezt. Mivel azonban ezeknek csak egyike visszaverődött fény, a két sugár nincs azonos fázisban, így interferenciateret hoznak létre, amelyek világos és sötét csíkok formájában jelennek meg a lemezen. Ez az a kettősség, ami a holográfia tökéletes képalkotását adja: az interferenciacsíkokban és ezek egymástól való távolságában ugyanis rögzül a visszavert fény minden jellemzője. 

De van egy nagyon fura jellemzője a hologramnak. Dienes István fizikus szerint ezt még az egyetemeken is ritkán mondják el. Ha a tükör helyére egy koncentrált fényű lámpát helyezünk - hogy ugyanolyan szögben világítsa meg a tárgyat, amilyen szögből a hologram rögzítése előtt a lézerfény érkezett - akkor a fotólemezen keletkezett holografikus képre (amely egyébként mindent tartalmaz, a tárgysugarat is, az objektum képi információit is, meg a referencianyalábot is) visszavetítjük az eredeti tárgy saját hullámformáit. Ezáltal pedig a fényérzékeny lemez túloldalán visszakapjuk magát a referenciafényt. 

A jóga filozófia ugyanezt mondja el, csak más szavakkal. Az Átman [Önvaló] az elsődleges valóság, amely a hologram példában a lézernek felel meg. A buddhi passzív állapotában olyan, mint az ábrán a tükör. Az ahamkára a szórólencse. A reaktív elme, és annak minden tartalma pedig a „GÖMBÖC” nevet viselő objektum. Létezik a lényünkben is egy fényérzékeny lemez [csitta], amely minden benyomást eltárol, akár tudatosul az elmében, akár nem. Rögzíti az érzékszervek által felvett, a külvilágból érkező benyomásokat, ingereket, valamint az elme által adott válaszokat. Ha úgy tetszik, akkor ez is egyfajta holografikusan tárolt információ. A bölcsek úgy mondják, hogy az Univerzális Elme szüleménye ez a látható világ, hiszen az Önvaló fénye torzul, amint az énség objektumaira vetül. Más szavakkal, az énképünk csak egy hologram. Ugyanakkor az is igaz, hogy az Átman fénye közvetlenül is eléri a csittát, nem csupán az elme torz objektumain keresztül. (Éppúgy, ahogy a referenciasugár közvetlenül a fotólemezre vetül.) Lényegében csak emiatt lehetséges megértenünk, hogy a múlandó személyiségünk nem lehet valóságos. Csakis ezért lehetséges, hogy az Igazság keresésére induljunk. Buddha szavaival:

„Szerzetesek, van egy nem született, nem létesült, nem teremtett, nem összetett. Szerzetesek! Ha ez a nem született, nem létesült, nem teremtett, nem összetett nem lenne, nem volna menekvés a születésből, a létesülésből, a teremtettségből, az összetettségből. Mivel azonban van egy nem született, nem létesült, nem teremtett, nem összetett, van menekvés a születésből, a létesültségből, a teremtettségből, az összetettségből.” 

A keresés tehát úgy indul, hogy a csittából - amely tartalmazza az Önvaló [Átman] lenyomatát - felbugyog egy ébresztő impulzus, amelynek nyomán elkezdődik a Valóság utáni kutatás. Ennek intenzitása - valamint az ezt követő spirituális gyakorlás rendszeressége és erőssége - pedig nagymértékben függ az előző életekből hozott „nyersanyagunktól” , amely szintén a csitta mélységeiben tárolódik, mégpedig vászanák [hajlamok] formájában.    

De akkor most nézzük a folyamat megfordítását! A szellemi praxis révén aktivált éber figyelmünk [buddhi] most már nem csupán passzív tükörként, hanem lámpaként szolgál. Ha ennek az „éberség lámpának” a fényébe helyezzük az elmét és tárgyait, és ez vetül vissza a csittára, akkor a két kép úgymond kioltja egymást, és visszakapjuk azt a valamit, ami a fizikai kísérletben a lézerfénynek felelt meg. Vagyis felragyog az Önvaló, tehát a Tudat Eredeti, Alapvető Természete. 

Csak az érzékletesség kedvéért: Az elmén keresztüli torzított látásunk, és a Vídja közötti különbség (Ekchart Tolle szavaival).

„Az ablakom előtt csiripelő madár hangjára ébredtem. Soha nem hallottam ilyen hangot azelőtt! Még behunyt szemmel feküdtem, s lelki szemeim előtt egy különleges gyémánt képe lebegett. Igen, ha a gyémánt hangot adhatna, így szólalna meg. Kinyitottam a szemeimet. A függönyön keresztül átszűrődtek a hajnal első fénysugarai. Gondolatok nélkül tudtam, éreztem, hogy végtelenül többet jelent a fény, mint aminek tudatában vagyunk. Az a puha fény, ami a függönyön keresztül beáramlott, maga volt a szeretet. Könnyek szöktek a szemembe. Fölkeltem, és körbejártam a szobát. Fölismertem a tárgyakat, mégis tudtam, hogy eddig még sohasem láttam őket igazán. Minden friss volt és eredeti, mintha éppen most keletkezett volna. Kézbe vettem egy-egy tárgyat - ceruzát, üres üveget -, s álmélkodva csodáltam szépségét és elevenségét.”